Nem Létező Szavak |C.L.|

6.𝑭𝒆𝒋𝒆𝒛𝒆𝒕

•Lisa Ventura•

Charles a túra végén félrehúzott a Ferarri boxa mögé, ahol senki sem látott ,és hallott minket.
Először az ijedség, majd a kíváncsiság érzése fogott el rajtam. Vajon mit akarhat tőlem a Monacói, hogy ilyen heves léptekkel húz maga után? Mikor a legeldugottabb részre értünk, végre megszólalt:

- Figyi, bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért, kicsit sokat ittam, és nem tudtam mit cselekszem, és ha megkérhetlek, megteszed,hogy ezt az egészet nem mondod el Mr.Terencnek?Nagyon csalódott lennék, ha életem legnagyobb esélye csak így elszállna egy kis félreértés miatt. -a fiú szemébe nézve tényleg úgy gondoltam, hogy megbánta amit tett, de két kérdést még fel kellett tennem ahhoz, hogy biztos legyen a békülés.

- Két kérdésem azért lenne! -néztem mélyen a szemébe.
- Ugye nem csak azért szeretnél bocsánatot kérni, hogy ne mondjam el az egészet apámnak? A másik pedig, hogy amikor kiszálltál a kocsimból, azt mondtad örülnél, hogyha ilyen csinos sofőröd lenne, az igaz volt? -az biztos, hogy aznap este haragudtam a fiúra, de ezt az egy bókját nem bírtam kiverni a fejemből, ezért meg kellett kérdezzem, hogy igaz e, vagy az is csak a pia volt.

- Én az életemben mindent őszintén kimondok, még akkor is, ha valakinek nem tetszik! -mondta határozottan, még mindig tartva a szemkontaktust, amitől biztosan egész piros volt az arcom, és örültem, ha ő nem veszi észre.
- Szóval én tényleg bocsánatot szeretnék kérni,és igen, az is igaz hogy csinosnak tartalak! -a végét már egy kicsit halkabban mondta, de a lényeget hallottam.

- Rendben, akkor elfogadom a bocsánatkérésedet! -nyújtottam neki a kezemet, de ő csodával határos módon egy ölelést adott helyette. Lehet náluk így szokás, ezért nem kerítettem neki nagy feneket.

- Még van egy kevés időnk a hazamenetelig, szeretnél addig beszélgetni? -kérdezi tőlem a fiú, akit egy kissé vörösnek véltem, de biztosan csak a meleg miatt.

- Persze! -válaszoltam mosolyogva, majd megfogva a kezét, elvittem egy messzebb dombra, amiről még épp lehetett látni a boxokat.

Leültünk, és a Monacói fiú elkezdte mesélni az életét, amit figyelemmel hallgattam, hiszem biztosan nem volt aranykővel kirakva az idáig vezető útja.
És tényleg nem. Maga, és az apja miatt csinálja az egészet, aki már sajnos meghalt. Két testvérével, Arthur és Lorenzo Leclercel, és anyjával Pascallal él együtt.
Kiderült az is, hogy keresztapja, Jules Bianchi volt, akit én ismertem.

- Én ismertem Julest! -szóltam közbe, hogy nehogy elkapja a fiút a sírás.

- Egyszer még mikor kisebb voltam, a dadusom elment wc-re, -kezdtem bele a történetembe már nevetve, és ettől Charles is nevetni kezdett -És én akkor úgy döntöttem, hogy megkeresem apámat, csakhogy nem tudtam hogy hol is kéne őt keresnem, és Jules éppen ott jött. Meglátott engem a földön, egy két éves kislányt, aki a világáról sem tud, és odahajolt hozzám.

Majd a következő pillanatban már a nyakában is voltam. Akkor úgy gondoltam hogy én vagyok a világ leghatalmasabb embere! -nekem és Charlesnak már örömkönnyek folytak a szemeinkből.

Neki azért, mert még egy okot adott rá Jules, hogy felnézzen rá és hogy érte is versenyezzen, nekem pedig azért, mert belegondolva egy nagyon tehetséges ember veszett oda, akinek szükségünk lett volna a jelenlétére.

- Aztán nem tudta, hogy mit csináljon velem, ezért levitt apámhoz, aki úgy nézett engem kikerekedett szemekkel, mintha most fiúztam volna be először. Jules megkérdezte apámat, hogy nem vagyok e ismerős neki, amire rávágta,hogy -de,nagyon is! -majd mindannyian elkezdtünk nevetni, hogy a két éves fejemmel kiszöktem, és szerencse hogy ő talált meg.

Azóta a nap óta, amikor megláttam Julest,sírni kezdtem ha nem utazhattam a nyakában, és mindig öröm volt rá, és rám nézni. -fejeztem be a történetemet a könnyeimet letörölve közben.

- Nem gondoltam volna ,hogy te is ismered! -szólt utána a Monacói -de örülök, hogy minden ember arcára mosolyt tudott csalni, ezt szerettem benne.

Amint ezt kimondta, megszólalt a telefonom, és apa szólt bele, hogy vége van a napnak és mehetünk haza készülni a holnapi tesztkörökre, immár az új pilótánkkal együtt. El is indultunk vissza a boxokhoz. Éppen a kijárat felé tartottunk, amikor Charles azt mondta nekem:

- Ezt még meg kell ismételnünk, mert rólad még nem tudok semmit! -kacsintott ,majd elindult az autója felé ,ahogy én is.

A kocsimhoz vezető úton majd kiugrott a szivem, nem hittem el ami az előbb történt. Majd mikor hazaértem, és fürdés után lefeküdtem, elgondolkodtam, hogy ez a pilóta miért hoz ki belőlem ilyen érzéseket, amilyeneket eddig még soha senki. De hamar álomba borultam, és vártam, hogy mit hoz a holnap a fiú első Forma1-es tesztelése, és mit hoz ki belőlem is.