Nem Létező Szavak |C.L.|

8.𝑭𝒆𝒋𝒆𝒛𝒆𝒕

•Lisa Ventura•

Reggel a város hatalmas nyüzsgésére keltem, ami sajnos még a madárcsicsergést is elnyomta. Remek. Nemcsak hogy előbb keltem mint az ébresztőm, de még csend sincsen. Miután kimorogtam magam, rájöttem,hogyha oda szeretnék érni az utolsó tesztelésekre a szezon kezdés előtt, akkor bizony iparkodnom kell. Fürdés után egyből neki álltam lefőzni a kávét, és amíg az rotyogott, a szekrényem felé vettem az irányt, hogy kiokoskodjam, mit is szeretnék felvenni.

Meleg volt, ezért egy fekete combközépig érő szoknyát választottam, egy piros Ferrari pólóval, amit beletűrtem. A hajamat nem szerettem volna leengedve hagyni, mert senki sem szeretett volna egy izzadó kismacskához hasonlító valamit nézni a boxban, ezért kétoldalra fontam. Igaz,úgy néztem ki,mint Harisnyás Pippi, de neki tuti nem volt egy piros Ferraris sapka a fején, ami ilyen jól illett volna a szettjéhez. Miután kész lettem, a forró életmentő italt átöntöttem egy utazó pohárba, elraktam a telefonom, minden iratommal együtt a fekete kistáskámba, autóba pattantam, és útnak indultam az utazó cirkusz jelenlegi helyszínéhez.

...........

Mikor odaértem, már majdnem kiugrottam a bőrömből, hiszen az utolsó tesztnap a szezon kezdetét, ami nekem az első munkanapot jelentette. Apu említette, hogy vagy sajtós, vagy asszisztens lehetek, amin nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy a célomig vezető út nehéz, és egyben unalmas is lesz...

Sebbel már azóta vagyok jóban, mióta csatlakozott a Forma 1-hez. Nagyon szereti a gyerekeket, és hiába volt más csapatban, mint a Ferrari, mindig talált valami kiutat, hogy köszönhessen, és ölelésbe fonhasson. Sebet azért nem mondanám a barátomnak, mert ő nekem olyan, mint egy keresztapa. Az az ember, akinek a tanácsaira, és a jelenlétére szükséged van. És most, hogy már két éve a Ferrarinál vezet, minden gondomat megosztom vele. Félre értés ne essék, Landot is ugyanúgy szeretem, és mindig feltud vidítani, de vele nem tudnék lelkizni. Ismerem már. Mikor elmeséltem neki, hogy meghalt a hörcsögöm, alig bírta visszafogni a nevetést, amitől az én gyászos hangulatom sem maradt meg.

A boxig vezető úton, reménykedtem, szinte esedeztem, hogy Seb sajtósa legyek, és ne Charles-é. Még mindig a tegnapi nap járt az eszemben, de végül nem gondoltam bele sokat, csak azt, hogy azért legyeskedik mindig körülöttem, hogy tényleg ne köpjek apunak. És az sem lenne jó, ha a Monacoi mellet, egy paradicsomra hasonlító lány dolgozna.

Mikor beértem a piros táborhelyre, egyből aput kerestem meg.

- Szia apuuu! -karoltam át az embert, a székkel együtt -Remélem már megvan, hogy mi lesz a munkám, az elkövetkezendő szezonban. -mondtam neki vigyorogva, úgy hogyha nem lenne a fülem, biztosan összeért volna a mosoly az arcomon.

- Szia kicsim! -ölelt vissza, már kikelve a székéből -Ami azt illeti megvan, és biztosan fogsz neki örülni...