Tegnap estére megbeszéltük, hogy átmegyek és filmezünk. Jókedvűen tervezgettem, hogy mit fogok felvenni, mit nézzünk, milyen kaja legyen. Csakhogy a boldogság sosem az én pártomon állt... Rossz kedvűen, kisírt szemmel mentem át hozzád. Hiába igyekeztem úgy tenni mintha minden rendben lenne, amint megláttál tudtad. Tudtad, hogy valami baj van. Megkérdezted, hogy mi történt, viszont én nem akartam beszélni róla. Úgyhogy eltereltem a témát és nekiálltam a kajának, miközben üres és felszínes dolgokról beszéltem. Megpróbáltad a témát arra terelni, hogy mi a baj, viszont egy idő után teljesen felkaptam a vizet és veszekedni kezdtem veled. Gonosz dolgokat mondtam neked, de te mintha meg sem hallottad volna, csak odajöttél és óvatosan megcsókoltál, megöleltél tudatva, hogy itt vagy és nen riaszt el a kirohanásom. Tudtad, hogy nem szeretek beszélni az otthoni dolgokról. Nem szeretek gyengének tűnni. Előtted pláne nem. És pont ezért szeretnéd a falakat lebontani, hogy végre beengedjelek. Legalább téged... Egy darabig csak sírtam, úgyhogy leültünk a nappaliba, bekapcsoltad a tv-t és az öledbe ültetve bámultunk valami buta filmet, miközben én igyekeztem összeszedni magam. Türelmes voltál és ez sokat segített. Mikor úgy éreztem képes vagyok értelmes mondatokra, neki kezdtem. Miközben meséltem néha még sírtam, de te végig simogattál, puszilgattál és a hajammal játszottál. Tudtam, hogy figyelsz rám és hogy szeretnéd enyhíteni a fájdalmamat, ami sajnos nem volt olyan könnyű, de te mindent megtettél, hogy jobb legyen. Elterelted a figyelmem, gyógyír voltál a lelkemen ejtett sebekre. Igaz végül nem filmeztünk, de így jobb volt. Csöndben voltunk, így olvadtunk egymás karjaiba, míg végül álom nem ereszkedett szemünkre.
