James Sirius Potter és Griffendél kardja

Piros gőzös

Szeptember első napja kellemes, késő nyári időt hozott. Az kékellő eget egyetlen felhő sem tarkította, a fák lombjai lágyan lengedeztek a gyenge a szélben. Ideális nap volt valami új kezdetének.

Az M4-es autópályán egy kék Ford robogott London felé. Még szerencse, hogy a mugliknak nem tűnt fel, hogy a kocsi meglepő manőverrel ugrott át a szalagkorláton a szembejövő sávba, majd vissza, amikor egy útburkolat javítása miatt lezárt szakaszhoz ért.

- Hihetetlen, hogy 5 mérföldenként hibás az út! – morgolódott a volán mögött Harry. – Még két ilyen lezárás, és elkésünk.

- Nyugalom, drágám, időben odaérünk. – Ginny férje sebességváltón nyugvó kezére helyezte sajátját, de vetett egy ideges pillantást a rádió digitális kijelzőjére, hogy leolvassa az időt. Fél kilenc volt, s legalább még másfél órányi út volt Londonig, a Roxfort Expressz pedig pontban tizenegykor indult.

A hátsóülésen egészen más hangulat uralkodott. A bátyjai között szorongó Lily érdeklődve pillantott bele a jobbján ülő Albus kezében tartott könyvbe, a mellettük ülő James pedig az ablak felé fordulva, szüntelenül bámulta az elsuhanó tájat. Annyira elmélyedt gondolataiban, hogy fel se tűnt neki, amikor Harry megnyomott a műszerfalon egy gombot, mire egyszerre előzték meg az előttük döcögő öt autót.

Gondolataiban már a Roxfortban járt. Látta önmagát a fekete talárban és varázspálcával a kezében, amint a kastély folyosóin baktat a többi diákkal. Alig várta, hogy az elképzelt képek valóra váljanak.

James egy kezet érzett a combján, elfordulva az ablaktól pedig látta, hogy anyja hajolt hátra az ülések között.

- Minden rendben, Jamie? – kérdezte Ginny lágy mosollyal.

- Persze, anya – felelte könnyedén, és nem tudott elrejteni egy vigyort. – Nagyon várom már, hogy Londonba érjünk.

- Elhiszem – vigyorgott vissza mamája. – Én is nagyon izgatott voltam ennyi idősen. Imádni fogod a Roxfortot.

- Anya, hoztunk magunkkal valami nasit? – pillantott fel a könyvből Albus észrevéve, hogy mamájuk hátrafordult.

- Sajnálom, Al, nem. Mondtam, hogy reggelizz rendesen, nem elég az az egy pirítós.

- De akkor még nem voltam annyira éhes. Nem állunk meg egy benzinkúton?

- Nem lehet – válaszolta Harry. – Ha nem akarjuk, hogy a bátyád lekésse a vonatot, akkor nem állhatunk meg.

James látta, ahogy édesapja a visszapillantótükörbe néz, és rákacsint.

- Ne aggódj, James! Nem fogod lekésni a vonatot... - Harry tekintetét újra az útra szegezte, és mérgesen rácsapott a kormánykerékre. – Még egy lezárás?!

<<<>>>

Tízet ütött az óra, amikor Potterék megérkeztek Londonba, és alig pár perc volt fél tizenegyig, amikor a King's Cross pályaudvar melletti parkolóban megálltak. Amíg James öccse segítségével kiemelte utazóládáját a csomagtaróból, Harry kerített egy kofferkulit, amire felpakolhatták a fiú csomagjait – a kupac tetejére került a kalitka. James szürke fülesbaglya, akit Lancelotnak nevezett el gazdája, huhogva forgatta fejét, ahogy a család pályaudvar felé haladt.

A King's Cross hosszú, üvegtetős épület volt tele emberekkel: a vonatokra fel- és leszálltak a bőröndős családok; öltönyös férfiak egyik vágánytól a másikig siettek, s közben hivatalos beszélgetéseket folytattak telefonon; fiatalok csoportokban várakoztak a pénztáraknál. Jameséket értetlen és kíváncsi pillantások tömkelege kísérte, ahogy a kilences és tízes vágány közötti jegypénztár felé siettek.