James Sirius Potter és Griffendél kardja

A levél

Jamesnek nagyon szép álma volt. Végeláthatatlan füves puszta felett repült a világ legjobb seprűjén. A Nap vörösen izzó korongja eltűnni készült a végtelen messzeségben húzódó horizontról. Narancs- és aranysárga sugarak táncoltak végig a fiú alatt elsuhanó mezőn, és ha valaki élő látta volna, ahogyan repül, a Nap fényében sebesen suhanó, arany fényben izzó csillagnak képzelhette volna. A menetszél lágyan cirógatta az arcát, kócos haját még jobban felborzolta, s olyan érzéssel töltötte el a fiút, hogy nincs nála szabadabb ember az egész világon.

Egy fénylő aranyfolt suhant el James mellett, s a messzi Nap felé iszkolt. A fiú ráhasalt a seprű nyelére, és a menekülő aranycikesz után eredt. Körülötte egy pillanatról a másikra változott meg a táj. Ahogy jobb kezét az szárnyas labdácska után nyújtotta, már nem is a végtelen puszta felett repült, hanem minden oldalról égig nyúló lelátók magasodtak fölé, s fülét egyszerre több tízezernyi ember lelkes szurkolása ütötte meg. Frenetikus hangulat övezte.

A cikesz egyre közelebb került az ujjaihoz, a stadion összes lámpája rá fókuszált. Érezte a labdácska hűvös, fémes bevonatát... még egy kicsit közelebb kell kerülnie... a szárnyak már a tenyerét verdesték...

És akkor, amint James rákulcsolta volna ujjait a cikeszre, vakító, fehér fény villant, és felébredt. Szobája ablakán akadálytalanul sütött be a reggeli Nap fénye, legnagyobb bánatára éppen az ő szemébe. Elmosódott foltok táncoltak a szeme előtt a hirtelen világosság miatt, és lusta mozdulatokkal próbálta kezével eltakarni a vakító napsugarakat. Valaki elhúzta a függönyét.

Ahogyan szeme szépen lassan kezdett hozzászokni a napfényhez, úgy rajzolódtak ki egyre tisztábban apja körvonalai az ágya mellett.

- Jó reggelt! – mosolygott Harry az ébredező fiúra.

Jamesnek nem volt még elég energiája arra, hogy visszaköszönjön – és nem is tette volna szívesen, miután felzavarták legszebbik álmából –, de annyit pontosan tudott, hogy mit meg nem adnának egyesek, ha láthatnák Harry Pottert pizsamában az ágyuk mellett reggelente.

- Öltözz fel, és gyere reggelizni – mondta Harry. – Vár rád lent egy kis meglepetés.

- Miféle meglepetés? – motyogta félálomban James.

Harry a kérdés alatt már elindult kifele a szobából.

- Iparkodj, James! – felelte vidáman.

A fiú morgott, és az orrát ráncolta, mialatt ledobta magáról a takarót. Hát már aludni se hagyják az embert? Ágyában felülve már képes volt elkülöníteni minden tárgyat és bútort egymástól a szobában. Íróasztala már nem olvadt egybe a nád színű fallal, és az ágya fölé kiragasztott kviddicsposzterek – amiken egytől egyig mind James kedvenc csapatának, a Tutshilli-i Tornádóknak játékosai pózoltak – nem alkottak egy nagy színes kavalkádot.

James, apja kérésével ellentétben, ráérősen mászott ki az ágyból. Nyaranta csupán csak egy alsóban és pólóban vészelte át az éjszakákat, így miután megszabadult a már rég elnyűtt, szürke felsőtől, csupán lekapta az íróasztal előtt álló szék támlájáról rövidnadrágját, és a szekrényből előkeresett egy rövidujjút. A beágyazással nem fáradozott, tudta, hogy apja egy pálcamozdulattal majd szép rendet varázsol, amikor legközelebb visszatér a szobába.

Mielőtt ténylegesen elindult volna a földszintre reggelizni, James célba vette még a fürdőszobát. Ott pislogva nézett szembe álmos tükörképével, de miután egy marék vizet az arcába loccsantott – amitől kék pólóján átázott foltok jelentek meg, de őt ezt nem érdekelte –, máris egy frissebb, kipihentebb fiú nézett vissza rá.