James Sirius Potter és Griffendél kardja

Betolakodók

Az elkövetkezendő napokban Jamesnek sikerült beleszokni a roxforti élet nem mindennapi menetébe.

A következő héten társaival együtt részt vett Flitwick professzor izgalmasnak bizonyuló bűbájtan óráján, és kipróbálhatták magukat bájitaltanon is. A tantárgyat a fiatal és meseszép Meredith professzor tartotta. A griffendélesek a mardekárosokkal együtt vettek részt rajta az egyik alagsori teremben. Az első alkalomra James gyanakodva érkezett meg, ugyanis ahogy családja beszámolóiból megtudta, a Mardekár diákjai a leggonoszabb népségnek számítottak a kastélyban az ő idejükben. Ebből viszont ő semmit nem vett észre, két zöld nyakkendős fiú még köszönt is neki, amikor elhaladt mellettük.

Az órán mindenféle főzeteket kotyvasztottak az üstjeikben, szárított növényeket aprítottak fel, varangyszemeket és piócákat halásztak ki koszos befőttesüvegekből. Jamesnek nem volt érzéke a bájitaltanhoz, de a tény, hogy hozzá hasonlóan az osztályból még sokan összeráncolt homlokkal hajoltak az üstjük fölé, kissé megnyugtatta. A diákok szerencséjére Meredith készségesen kisegítette őket, és azoknak, akiknek nehezen ment a tárgy, hasznos tanácsokat adott.

A bájitaltannal ellentétben James remekelt az átváltoztatástanon. Corbyn professzor rögtön az első két alkalommal tíz ponttal jutalmazta a Griffendélt a fiú tökéletes varázslatai miatt. Az első órán bogarakból kellett mandzsetta gombot varázsolniuk, a másodikon pedig egy fogpiszkálót kellett tűvé átalakítani. Alexnek nem sikerültek ilyen könnyen a feladatok. Miután az előtte zizegő szarvasbogár tizedik próbálkozásra sem változott át gombbá, pálcájával vadul hadonászni kezdett, de így se ért el semmilyen eredményt. James megnyugtatta, hogy bizonyára csak neki volt szerencséje, és majd gyakorolnak együtt.

Kedd és csütörtök este az elsősök felbaktattak a Csillagvizsgáló toronyba, ahol Sinistra tanárnővel kémlelték a szemet gyönyörködtető égboltot, és a bolygók és csillagok mozgását tanulmányozták. Nem ez az óra bizonyult a legizgalmasabbnak az összes közül, James jobbára csak ide-oda tekintgetett a teleszkópjával.

A tanórákat, a véget nem érő jegyzetelést, és a házi feladatok írását James hamar megszokta, ám volt, amivel csak nehezen tudott megbarátkozni.

Amióta megérkezett a Roxfortba, bármerre ment, diáktársainak érdeklődő pillantása kísérte. A folyosón rendszeresen utána fordultak, a nagyteremben többen csak azért megfeledkeztek a tányérukról, hogy vessenek rá egy pillantást, amikor belépett. Nem egyszer támadt olyan gyanúja, hogy egyesek oda akarnak hozzá menni, vagy meg akarják szólítani, de minden alkalommal, amikor feléjük nézett, ezek a személyek változtattak az útvonalukon, vagy sokkal érdekesebbnek találták a boltíves mennyezetet. James sejtette, hogy a többi nebuló ugyanazon dolog miatt környékezi meg – az apukája miatt.

Néha sikerült elcsípnie az érdeklődök egy-egy mondatát – amik rendszerint Harry Potter, Voldemort és az aláírások körül forogtak –, és a tény, hogy senkinek nem volt mersze közvetlenül hozzá intézni ezeket a szavakat, csak zaklatottabbá tette őt. Ilyen a hírnév, gondolta, soha nem fog tudni szabadulni a bámészkodó pillantásoktól és a szüntelen susmorgástól.

Ennek köszönhetően baljós gondolata támadt. Mióta az iskolában volt, egyetlen barátot szerzett csak, Alexet. És James pontosan emlékezett, hogy a fiú milyen izgatott volt a vonaton, amikor szóba került Harry.

A csütörtök esti asztronómia óráról tartottak vissza az elsősök a Griffendél-toronyba Evelyn Coyota prefektuslány vezetésével. James és Alex a sor végén haladt, ahogy azt mindig tették, amikor osztálytársaikkal együtt közelítettek valahová. A folyosók kihaltak voltak, a fáklyák lángjai pislákoltak körülöttük, a festmények lakói már rég álomra hajtották a fejüket.