A gyász 7 napja

Prológus

Naruto... már 3 éve... Három kibaszott éve hagytál itt engem. Minket. Mégis hogy képzelted?! Miért?! 

Pedig annyira szép volt minden. Már-már túl szép. Sejthettem volna, hogy meglesz a bőjtje. Hiszen egy ninja élete nem lehet ennyire idilli. Egy Uchiháé meg pláne.

De akkor nem érdekelt. Nem foglalkoztam ezzel. Még csak eszembe sem jutott. Úsztam a boldogságban. 

Hiszen boldogok voltunk. Hogyne lettünk volna?

Te voltál a Hetedik Hokage. Még ha nem is volt pontosan olyan, mint ahogy gyerekként elképzelted, akkor is beteljesítetted az álmodat. Csak az a fránya papírmunka ne lett volna, ugye Dobe?

Szerettük egymást. Én még mindig szeretlek. És te, hogy vagy ezzel? 

A falu elfogadta, hogy együtt vagyunk. Nem néztek ránk rossz szemmel. Igaz, mi voltunk a világ két legnagyobb hőse. Annak is örültek, hogy egyáltalán létezünk. 

De Hokageként ott volt rajtad a nyomás, hogy kineveld a jövő nemzedékét. Lefordítva: legyen saját gyermeked. Pedig mindketten férfiak vagyunk. Esélyünk sem volt. Aztán egy nap az irodád előtt egy izgő-mozgó, mosolygós csomag fogadott. Valaki ott hagyott egy gyermeket. Te pedig gondolkodás nélkül hazahoztad. Nem volt kérdés, mi fogjuk felnevelni. Még nevet is adtál neki útközben: Menma. 

Usoratonkachi, még a gyerekünknek is azt a sorsot szántad, hogy egy rámenfeltét nevét viselje egy életen át. Mondjuk, nem tudom, mit vártam. Igaz, akkor azt biztosan nem, hogy egy babával toppansz be alig fél órával azután, hogy munkába indultál. Tuti, hogy csak a döbbenet miatt mentem ebbe bele. Más oka nem lehet. Ha észnél lettem volna, nem hagytam volna, hogy ekkora hülyeséget csinálj. Vagyis csináljunk. 

Leírhatatlanul tökéletes volt minden. A szerelmünk, a béke, a Hokage poszt, a családunk és a kisfiunk. 

De aztán jöttél te és beleköptél a saját levesedbe. Alaposan. Alaposan megbolygatva mindent. Mindent tönkre téve. Örökre. Visszavonhatatlanul. 

Itt hagytál egyedül egy alig fél éves gyermekkel és egy macskával. És a szívembe markoló mérhetetlen fájdalommal, magánnyal és kétségbeeséssel. 

Tudod Dobe, ha Sakura nem lett volna ott mellettünk, már nem lenne, aki vigyázna Menmára. Vagyis de, biztosan találtak volna neki megfelelő szülőpárt...

Dobe, én majdnem feladtam! Utánad akartam menni. Nem bírtam egyedül a világ súlyát. Az érzéseim súlyát. Menma felnevelésének a súlyát. 

Tudtad, hogy a gyásznak öt szakasza van? Tagadás, düh, önámítás, depresszíó és elfogadás. 

Képzeld, az első három szakaszon kb. 1 óra alatt átmentem. Ezután jött a "depresszió szakasza". 

Három éve mentél el Naruto, de nem tudom, hogy ez alatt a 3 év alatt eljutottam-e az elfogadás szakaszába. Menma miatt próbálok erős maradni. Próbálok nem összetörni. De nagyon nehéz ez Dobe. Nagyon nehéz. Szerintem valahol a kettő között lehetek. 

Képzeld, Menma nem rég betöltötte a 4. életévét. Vagyis lehet, hogy már kicsit korábban, mint ahogy ünnepeltük. De miután te itt hagyt... elmentél, azt a napot jelöltem ki a szülinapjának, amikor hazahoztad. Október 10. Dobe, 4 éve a saját születésnapodon képes voltál hazahozni egy csecsemőt. Ez is csak veled fordulhatott elő. Senki mással. 

Tudtad már akkor, ugye? Már akkor is sejtetted, hogy hamarosan vége mindennek, ugye? Ezért találtad meg aznap Menmát. Pont a születésnapodon. Hogy ezután is legyen okom ünnepelni ezen a napon, ugye? Ugye? Ugye...