911?! Egy elmebajos a barátom!

9.rész

A mesébe illő reggelink után úgy voltam vele, hogy felkecmereghetnék a lépcsőn átöltözni. Taiju már automatikusan nyúlt, hogy segítsen, de elhúzódtam és ezt azzal indokoltam magamban, hogy már -nagyjából- magamtól is tudtam járni... De ott volt mellett egy másik idegen érzés is. Mint amikor nincsen kedved megölelni a perverz nagybácsidat ez egyik karácsonyi összejövetelen. Nem értettem miért van ez bennem, ha tegnap semmi bajom nem volt azzal, hogy megfürdetett. Az egész testemet látta már, de a gondolattól, hogy egy ujjal is hozzámérjen a hideg futkosott a hátamon. Ezt láthatta rajtam mert felém fordult és megkérdezte, hogy minden oké e? Én erre persze csak megráztam a fejemet.
-Persze csak egy kicsit még fáj, de nem vihetsz egész nap az öledben szóval majd hozzászokom.
-Ha te mondod- rántott rá vállat. Egy nagy sóhajt eresztettem ki, majd nekiláttam legyőzni legnagyobb ellenségemet. A lépcsőt.
-Lám-lám, hát újra találkozunk...- sutyorogtam halkan, majd nekiláttam a Fuji magasságú fokokkal.
Tíz perc múlva kifulladva értem fel az emeletre, amikor megcsörrent a telefonom. Rögtön eszembe jutott anyám akinek valószínűleg már mindent elmondott Yuu a tegnap estéről. Sietve -legalábbis amennyire tudtam- felvettem a telefont és vártam, hogy anyám elkezdje a hegyi beszédét.
-Yuu mesélt a tegnapról...- kezdte rekedt hangon. Megtört hangjára rögtön reagált a könnycsatornám.
-Anya, annyira sajnálom...- folyt le az első sós könnycsepp, melyet követte a többi. Tudtam, hogy nem tehetek már ellenne semmit, de ha akkor elkussolok és csak elmegyek, akkor talán nem lenne ez az egész.
-Ne merészelj ezért bocsánatot kérni! Amint megtudtam, hogy mi történt azonnal felhívtam Taijut, hogy hazaviszlek, de lebeszélt róla. Azt mondta ott náluk már biztonságban vagy... Yuu azt is mesélte, hogy ő verte péppé azt a...-itt megállt egy kicsit. Anyám keresztény volt akárcsak én és rendszeresen gyakoroltuk hitünket viszont mindketten tudtuk, ha nem áll meg olyat mond ami ezzel szembe menne. -...szóval a gyereket.- fejezte be végül nyugodtabban, de még így is fel lehetett fedezni hangjában az idegességet. -Húsz percet adok addig pakolj össze... vagy nem is vittél semmit? Ott hagytad a házban a dolgaid vagy...
-Anya- szakítottam félbe az idegrohamát. -húsz perc múlva kint.- mondtam mosolyogva, majd leraktam a telefont. Leültem az ágyra és elkezdtem szemeimmel keresni a dolgaimat. Ahogyan a szemem végigmérte a ruháim ,,maradékait'', úgy jutottak eszembe a tegnap esti fejlemények újra. A piros ruha amit úgy tépett fel Oshima akár csak egy állat. A kistáskám amiért le kellett mennem ODA. A harisnyám aminek az ülepénél volt egy hatalmas lyuk, hogy könnyebben hozzá tudjon férni a...
Gondolatmenetemet az szakította félbe, hogy hirtelen rám jött a hányinger és muszáj volt kirohannom, hogy ne okádjam le Taiju szobáját.
A vécékagyló felett sírtam és hánytam egyszerre, majd egy tenyeret éreztem a vállamon. Hirtelen hátrafordultam és megláttam Taijut aki aggódón nézett le rám. Meg akart ölelni, de én ijedten távolabb húzódtam.
-Aiko, te... félsz tőlem?- kérdezte csodálkozva.
-Nem... én csak...- néztem hirtelen mindenhova csak Taijura nem.
-De, te félsz tőlem!- mondta hitetlenkedve.
-Én... én nem akarok félni tőled... de amikor... amikor felém nyúlsz elfog ez az érzés...- suttogtam térdeimet felhúzva. Taiju felállt és a következő pillanatban a mögöttem lévő falba akkorát ütött, hogy az beszakadt. A hangtól összerezzentem és újra megindultak a könnyeim.
-BASSZAMEG!- üvöltötte magából kikelve. A fülemre helyeztem kezeimet és ütemesen kezdtem ringatózni. Taiju észrevéve, hogy most egyikünknek sem a legjobb, ha egymás közelében vagyunk, kiment és nem is jött vissza. Az ajtót nézve, remegve merengtem el azon, hogy ez mégis mi a fasz volt most?!
Pontosan húsz perc múlva anyám jött értem a csitrijárgánnyal (tudjátok az ilyen tipik vörös kis minicooperek) és hazavitt. Az út csendben telt, de nem bántam. Most gondolkodni szerettem volna egy picit. A tegnapról, a reggelről és Taiju dühkitöréséről. Leginkább az utóbbin járt az agyam, mivel még életemben nem láttam ilyennek szerelmemet csak amikor megmentett. Próbáltam tegnap esti álmommal párhuzamba vonni, de nem tudtam. Akkor a tekintete üres volt, kint egy szellemé. Most meg... ölni tudott volna.
Anyám mellettem aggódva figyelt engem, mire nekem eszembe jutott, hogy szegényhez a beszállásom óta egy árva szór sem szóltam. Mosolyt erőltetve arcomra felé fordultam.
-Ezt hagyd abba!- mondta élesen.
-Mit?
-Ezt a műmosolyt- vette le tekintetét az útról. Arcomról azonnal leolvadt a ,,boldog'' kifejezés és azt átvette a valódi érzésem. A bizonytalanság.
-Nem baj, ha nem akarok róla beszélni?- kérdeztem halkan. Anyám csak megrázta a fejét. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
Hazaérve azonnal berontottam a konyhába. Felmarkoltam annyi kaját amennyit csak bírtam, majd felrohantam a szobámba és az ágyba bebújva sorozatot néztem. A Netflix reality részlegét kezdtem el darálni. Nem azért, mert annyira érdekelt, csak ezt nézve könyebb gondolkodni. És most nagyon is volt min.
Tudtam Taijuról, hogy nem egy pihe-puha kiscsibe aki a bújós, vagy az álompár fajta. Sőt tudtam, hogy előbb vagy utóbb ez elő fog jönni nála... De így látni eléggé félelmetes volt. Nem attól féltem, hogy baja esik vagy valami ilyesmi, hanem attól, hogy képes lett volna megfojtani vagy agyonverni. Láttam a szemében, hogy nehezére esett visszafognia magát, ami jó jel nem? Nem kéne vele lennem? Lehet. Sőt biztos, de csak azért is vele leszek, mert ő életem kibaszott szerelme. Nekem szükségem van rá. Mellette úgy érzem magam mint egy hercegnő. Mellette szeretve vagyok. Nem csak általa hanem az egész családja által. Nem fogom őt feladni soha bármi legyen is... De ha ezzel tisztában vagyok akkor, miért okoz fizikai fájdalmat még csak a gondolata is, hogy hozzám érjen?
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, miközben Fernando kiejtette dögös ikertestvérét a villából, hogy övé lehessen az álom csaj és a 10 millió.