Born to Become a Mikaelson

Prológus

~Rosetta

Az új házunk nagy, pedig csak egy emeletes. Körfolyosója van és egy belső udvara. Az új házunk sokkal másabb mint a régi a Másvilágon. Az a falu szélén volt, kerítés nélkül, épp ezért tágas telkünk volt, és mindig a közeli mezőn szaladgáltam. Most viszont az Első Világ egy nagy városának vidám, jazz zenétől hangos negyedében ültem a szobámban az ablakpárkány helyén kialakított kis zugban.

New Orleansba történetesen elég hosszú út vezetett. Augusztus végén visszamentem az Alfeába, hogy a harmadik évemet kezdjem, de mikor a szüleimet felhívtam, hogy Rosalind átvette az iskolát Ms. Dowlingtól, és az eddig halottnak hitt eraklyoni Andreas nem is olyan halott, ők kivettek az iskolából, sőt, még a Másvilágot is elhagytuk, holott eddig soha, egyikünk se járt még az emberek közt, bár nem is volt annyival másabb, mint gondoltam. Tulajdonképpen elég volt pár hét, és egészen megszoktam új környezetemet. New Orleans nem volt rossz hely, csak hiányoltam az otthonomat. Egy idő után kimerészkedtem az utcára, és sétáltam is. Ráadásul újabb előnye volt a helynek, hogy sok utcazenészt hallottam, akiknek hála az emberek vidámságot árasztottak magukból, így nem zsongott a fejem a sok érzelemtől, bár a fejhallgatómat mindig magammal vittem. Ezt a zenés trükköt az unokatestvéremtől, Musától lestem el, csak neki éppenséggel volt oka, hogy folyton kizárja az embereket, ezáltal az érzelmeiket is, én pedig csak szimplán biztonságban éreztem magam. Bár az is igaz, hogy szintén olyan hallgatag voltam, mint ő, csak más okokból. Hogy Musa miért, ahhoz senkinek semmi köze, de én féltem megnyílni másoknak, féltettem az érzéseimet és a titkaimat. Ezutóbbiból elég sok volt. Legmélyebb titkom az, hogy nem csak a fiúk érdekelnek, azonban a részletekre még nem sikerült rájönnöm, és tényleg senki nem tudja, de nem is tervezem elmondani, amíg nem lesz jelentősége. Lehet soha nem is lesz, mert bár két mondat van a karomon – ami amúgy egyáltalán nem gyakori, sőt, senkit nem ismerek két tetoválással a karján –, talán egyik lelkitársam – mert valószínűleg ez a helyzet – se lány. Ráadásul a mondatok is elég semmitmondók.

„– Nem tudsz vigyázni?"

„– Ne haragudj, de... miért hallgatsz itt zenét?"

~Artemis

Így szeptember vége felé még mindig kissé szokatlan volt kollégiumban lakni. Messzire jöttem el a covenemtől, csak hogy egyetemre járhassak, és tulajdonképpen olyanról tanuljak, amit tudok. Misztikus dolgokról, és hogy az átlag emberek hogy látják a boszorkányságot és a természetfeletti lényeket. Persze ilyen szakból kevés van az országban, és New Orleansnál közelebb is lett volna suli, azonban engem kifejezetten a város érdekelt, meg a lehetőség, hogy tanuljak néhány voodoo varázslatot, még ha sokat is kell buszoznom, hogy a francianegyedbe jussak, ugyanis az egyetem a Pontchartrain-tó partján volt, messze a leghíresebb városnegyedtől.

Azonban mióta itt vagyok, az életem nem csak tanulásból és városnézésből áll. Mivel van szobatársam, macerás elrejtenem tőle, hogy heterokrómiás vagyok, és a barna szín csak kontaktlencse. Ráadásul a karomon két mondat van, feltehetőleg két külön személytől. Ezt se szeretem ha bárki látja, így leginkább hosszú ujjút hordok, hogy elrejtsem őket. Ráadásul akármennyire is próbáltam megfejteni, mik lesznek a megismerkedéseink körülményei, de a mondatok nem segítettek.

„– Beszállhatok, édes?"

„– Érdekelnek a régi könyvek?"

Az utóbbit még nagyjából sejtettem is, de az elsőről fogalmam se volt, így inkább példákat kerestem neten a több lelkitárssal lévő személyekre, de soha nem jártam sikerrel.

– Mit olvasol ennyire? – kérdezte a szobatársam, ahogy folyamatosan görgettem lefelé a gépemen.

– Semmi extra. Csak a sulihoz kell – füllentettem, remélve, hogy lezártnak tekinthetjük a beszélgetést.