Mióta világ a világ az emberek a lelkitársukat a karjukon lévő tetoválás segítségével találták meg, ugyanis a másik felük első feléjük intézett szavai jelennek meg a születésük pillanatában.
Rosetta még csak szokja az emberi világot, és azt, ahogy...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Nagyon hálás voltam Artemiséknek, amiért befogadtak, és miután hamar meggyógyultam, még munkát is szereztem a Rousseau'sban Artie-val. Ráadásul egyik szaktársának és egy barátnőjének volt egy kiadó kis szobája. A lányok nagyon aranyosak voltak velem, és hajlandóak voltak az első hónapot még kifizetni helyettem. A húsz dollár – ami még a pénztárcámban lapult, mióta eljöttem otthonról – nem bizonyult túl soknak a lakbér esetében, így ketten együtt pótolták ki. Valamint itt, New Orleansban Sarah és Sophie volt az első, akiknek elárultam mi vagyok, ugyanis rég nem gyakoroltam, pedig a kitagadásom előtt kezdtem tanulni, hogy bánjak a velem nem született elemekkel.
Épp ezért, mikor nem dolgoztam, a nappaliban böngésztem a könyveimet egy fénygömb világítása alatt. Ma is ezt tettem, míg ki nem nyílt a lakás ajtó, ezért gyorsan eltűntettem a fényt.
– Nyugi, csak én vagyok – mosolygott Sarah. – Amúgy tényleg úgy kell gyakorolnod, ahogy?
– Kicsivel kell kezdeni. A volt szobatársamat, Stellát az anyja először a pozitív érzelmekkel tanította, de mikor nem tudott olyan erősen varázsolni, egyik pillanatról áttért a negatívokra. Stella ereje labilis lett, és véletlen megvakította a szobatársunkat.
– Ahaa... akkor szerintem is maradj az olvasólámpánál – mondta, és a pultra tette a vásárolt holmikat, miközben felkuncogtam. – Kérdezhetek valamit?
– Persze – bólintottam, és visszavarázsoltam a kis gömböt.
– Mikor szólsz a barátnődnek? Vagy a bátyjának? – tudakolta, ahogy kinyitotta a hűtőt, és bepakolta a biopiacon vett ételeket.
Ő és Sophie a hipster stílust képviselték, és ez meglátszott a lakás berendezésén, meg persze az öltözködésükön is. Tetszett a stílusuk, meg hogy olyan lazán vették még azt is, hogy tündér vagyok.
– Nem tudom... Nem maradok sokáig a nyakatokon, csak... hadd legyen egy kis pénzem, jó?
– Nem zavarsz, de ahogy gondolod – mosolygott.
– Segítsek pakolni?
– Nem kell, köszi. Megoldom.
Csendben bólintottam, és figyeltem, miket vett. Stílusukból, szubkultúrájukból adódóan csak bio és/vagy kézműves termékeket vesznek, nagyon környezettudatosak mindennek alaposan utána néznek, mielőtt megvennék.
Visszafordultam a könyvekhez, de ekkor csörögni kezdett a telefonom. A dohányzóasztalon lévő készülékre pillantottam, és a szemeim kistányér méretűre kerekedtek.
– Úristen! Bekah az... Mit csináljak?
– Mondjuk vedd fel! Ha nem teszed, tudni fogja, hogy baj van.
– Jó... ez igaz – sóhajtottam, és enyhén remegő kézzel fogtam meg a telefont, majd fogadtam a hívást. – Szia, Bekah! Mi újság?
– Szia, Rosie! De jó hallani a hangod, cukiság! Képzeld, lett ötletem a randira!
– Tényleg? Mi lenne az?
– Hát, pár napja, mikor Hope-pal sétáltam egyet, elmentem egy táncstúdió előtt, ahol esténként salsa órákat tartanak. Megkérdeztem, és azt mondták, mi is mehetünk. Mit gondolsz? – kérdezte óvatosan.
– Azt hiszem, pont van egy hosszú, piros ruhám.
– Tényleg? – lepődött meg.
– Igen, az unokatesóm szeret táncolni, és egyszer youtube videókból próbáltunk megtanulni salsázni. Nem ment, de örömmel táncolok veled.
– Remek!
– És mikor mennénk?
– Hát... tudom, hogy kicsit későn szólok, de holnapután.
– Nincs későn. Alig várom a randit – mosolyogtam.
– Én is, édes! Most viszont sajnos mennem kell. Holnapután találkozunk.
– Jól van. Szia, Bekah!
– Szia, Rosie! – Letette a telefont, én pedig megláttam, ahogy Sarah felvont szemöldökkel nézett rám.
– Mi az? – kérdeztem.
– Nem mondtad el neki, hogy nem fog otthon találni téged.
– Tudom... De akkor lemondta volna a randit, hogy hozzájuk költöztessen. De én előbb szeretnék még pénzt keresni. Legalább az e havit.
– Oké, ezt megértem. De ha holnapután tudja meg, akkor nem akarna magukhoz költöztetni?
