Mióta világ a világ az emberek a lelkitársukat a karjukon lévő tetoválás segítségével találták meg, ugyanis a másik felük első feléjük intézett szavai jelennek meg a születésük pillanatában.
Rosetta még csak szokja az emberi világot, és azt, ahogy...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Mivel volt egy kis szabadidőnk tanulás mellett, néhány lánnyal az emeletről elmentünk kajálni egy Rousseau's nevű bárba, ami a francianegyedben található.
Hosszasan beszélgettünk, viccelődtünk egymással, míg végül játszani támadt kedvem, és ahogy megláttam a helyiség egyik sarkában elhelyezett biliárd asztalt, szélesen elvigyorodva néztem a többiekre.
– Na, ki áll ki ellenem egy menetben? – mutattam az asztal felé.
– A vigyorodat látva talán egyikünknek se kellene – jegyezte meg a szobatársam.
– Na, légyszi! Csak egyetlen egyet! – könyörögtem, majd a szomszéd szobában lakó egyik lány felé fordultam. – Luna, legalább te gyere velem!
– Pénzben kell játszanunk? – tudakolta aggódva.
– Nem muszáj. Na?
– Jó, legyen. De csak egyetlen menet. Aggaszt ez a vigyor.
Mosolyogva álltam fel, és a játék asztalhoz szökdécseltem, majd vártam Lunát, aki sokkal komótosabban haladt.
– Kezdhetjük? – mosolyogtam.
– Azt hiszem. De csak mondom, összesen, ha kétszer játszottam biliárdot.
– Nem baj, nem olyan nehéz – kacsintottam.
~Kol
Nem szerettem otthon lenni, mióta majdnem minden testvérem megtalálta a társát, mert csak azt hallottam, hogy milyen boldogok, meg milyen aranyos és rendes a lelkitársuk. Ezért inkább már reggeli után elindultam a Rousseau'sba, hogy ott töltsem el a napot, ahelyett, hogy a többiek áradozását hallgassam.
Ahogy beléptem a bárba, megpillantottam a sarokban lévő biliárd asztalnál egy szőkésbarna és egy fekete hajú lányt játszani. Úgy tűnt, az előbbi már nem először játszik, mert jócskán nyerésre állt. Elmosolyodtam, és már meg is indultam feléjük, hátha elüthetem vele az időt.
~Artemis
Annak ellenére, hogy én sokkal jobban álltam, egész vidáman játszottunk. Aztán egyszer csak megállt mellettünk valaki, de mivel épp játékban voltam, nem néztem fel, csak miután megszólalt.
– Beszállhatok, édes? – A már nagyon ismerős mondat miatt megugrottam, és nem sikerült jó helyre beütni a golyót.
Ahogy felpillantottam, és megnéztem magamnak. Vitathatatlanul jóképű volt, alig tűnt valamivel idősebbnek nálam, barna szemei huncutul csillogtak, mint egy kisgyereknek, ettől pedig egész aranyosnak tűnt.
– Ha nem szólítasz édesnek, talán még meg is gondolom – mosolyogtam rá, mire rögtön felhúzta a fekete farmerdzsekijének ujját, és elkerekedett szemekkel nézett rám, majd szorosan megölelt, én pedig meglepetten, kissé tehetetlenül veregettem meg a karját. – Öhm... ez egy kicsit... szoros.
– Ó bocs – engedett el, és mosolyogva nézett rám, majd halkan folytatta. – El se hiszem, hogy olyan szerencsén van, egy boszorkány a társam.
– Ennek a boszorkánynak neve is van ám – tettem csípőre a kezemet, de felkuncogtam. – Artemis Reed.
– Kol Mikaelson – kacsintott, megfogta az egyik kezemet, és csókot adott rá, az én szívem viszont kihagyott egy ütemet. Közben Luna inkább visszasettenkedett a többiekhez.
Két testvérnek kell majd osztoznia rajtam, ha egyszer megtudják, hogy két társam is van. Kol viszont valószínűleg félre értette a reakciómat, mert elkomorodott, és elengedte a kezem.
– Másra számítottál, ugye? Valaki jobbra.
– Tessék? Nem erről van szó, csak tudod... rólad régóta nem hallott senki, és meglepődtem, hogy most itt vagy. Egyáltalán, miért számítanék jobbra egy ősi vámpírnál? – kérdeztem suttogva.
Csendben vállat vont. Nagyon megsajnáltam őt, és most egy kicsit bántam, hogy két társam van. Biztos rosszul fog neki esni, hogy pont egy bátyjával kell versengenie.
– Mindegyik testvérem jobb nálam, mindig kihagynak.
– Kol, az igaz, hogy régen tudtál varázsolni? – tereltem a témát.
– Igen. Egyedül én és a bátyám, Finn tanultunk anyánktól. Meg persze a nővérünk, Freya, de őt csak pár hónapja ismerjük. Mindegy. Szóval tudtam varázsolni, de aztán anyánk elvette ezt tőlünk. Miért?
– Azt sajnos nem, de még megvannak anyánk grimoire-jai. Bár velem a tanulás terén nem sokra mennél.
– A magyarázatot is szívesen veszem – mosolyogtam rá kedvesen. – Egyébként, nagyon örülök neked. Tényleg. Akkor játszunk?
Halványan elmosolyodva bólintott, beállt Luna helyére, majd elölről kezdtük a játékot, közben pedig megjött az itala is.
Mikor én következtem, bedőltem, és szemügyre vettem az esélyeimet.
– Jól áll a kezedben a hosszú rúd – vigyorgott Kol, akinek már el is tűnt a bizonytalansága, és vigyorogva kortyolt a bourbonjébe. Én csak felnéztem rá, mire az ital kifröccsent a pohárból, egyenesen az arcába.
Felkacagtam, ahogy ő prüszkölve tette a poharát a biliárd asztal szélére, majd nagyokat pislogva nézett rám.
– Igen? – kérdeztem ártatlanul pislogva, mire nevetve csóválta a fejét. – Én a helyedben mellőzném az ilyen megjegyzéseket, mert nem marad innivalód. Hozok neked szalvétát.
Mosolyogva hagytam ott Kolt, és a pulthoz mentem, hogy kérjek neki néhányat.
– Tessék – léptem mellé vidáman majd felé nyújtottam a szalvétákat.
– Kösz – mosolygott, majd megtörölte az arcát, és próbált a pólójából is felitatni a bourbont. – Idevalósi vagy?
– Dehogy. Azért kérdeztem, ismersz-e valami voodoo varázslatot, hogy tanulhassak. Itt csak egyetemre járok – vontam vállat.
– Nem sok boszorkány tanul tovább, igaz?
– Hát, mind magántanulók vagyunk, mert a varázserőnk miatt veszélyes lenne rendes suliba járni. Viszont én szerettem volna New Orleansban tanulni, így... itt vagyok.
– Remek. Majd meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy tanulhass pár varázslatot – kacsintott, mire kicsit elpirultam.
– Köszönöm szépen – mosolyogtam rá.
Mire megnyertem a menetet, a barátaim már elsunnyogtak, hogy békét hagyjanak nekünk.
– Tudom, hogy a vámpíroknak nincs szükségük evésre, de lenne kedved kajálni velem? – kérdeztem óvatosan.
– Végre megtaláltam a lelkitársam. Még szép! – vigyorgott, majd leültünk az asztalhoz, ahol a találkozásunk előtt a barátnőimmel beszélgettem.
Sült csirkeszárnyakat és spirál krumplit rendeltünk, közben pedig vidáman beszélgettünk.
– Nekem annyira nincs sok minden, amit mesélhetnék – játszott egy krumplival. – Legalábbis, amitől jobban kedvelnél. Elismerem, hogy... pocsék dolgokat tettem, amit inkább nem osztanék meg veled.
– Kol, semmi baj. De biztos voltak szép pillanataid.
– A karácsonyokat szerettem – gondolkozott el. – Van egy hagyományunk, én imádtam legjobban gyerekként. Azt mondták, minden évben megcsinálták.
– Akkor csak fontos vagy nekik, ha a kedvenc hagyományodat megtartották – mosolyogtam, mire vállat vont.
