A Nyár Margójára - Első Felvonás ✓

Indulás: Második

Koromfekete ceruzaszoknya.

Hófehér, vasalt ing.

Kopottkék, Boldogasszony Anyánk Katolikus Intézmény feliratú, sulis nyakkendő.

Ezt látva magamon - habár a szett neméppen önmagamat tükrözte, sőt, teljesen ellenkezőleg - a tükörben döbbentem rá, hogy valóban vége a nyárnak. Még csak el sem kezdődött a tanév, mégis azonnal a lehető legnagyobb mértékben elegem lett belőle, gyűlöltem, és véget vetettem volna neki, ha tehettem volna. Folytatni ugyanazt a jó, öreg tortúrát, amit június közepén abbahagytam, ideiglenesen... Köszönöm, inkább kihagynám.

De sajnos ez lett a valóságom, amibe kénytelen vagyok beletörődni még legalább kevesebb, mint egy évig.

És a valóság? Mi is az valójában?

A valóság szar. Minden bizonnyal kőkemény, úgy tud fájni, mint egy pofon, de jobban tanít, mint bármi más.

Az időjárás egyszerűen mindennél pocsékabb volt, az összes többi dolognak tetejében az én imádott, mintaszerű apámnak persze, hogy aznap kellett elküldeni busszal azzal az erővel, hogy ő el nem visz engem ilyen időben, mert a kicsi kocsi Suzukijának lapos a kereke, habár fogalmam sincs, hogyan jön össze ez a kettő. Így full egyedül zötyögtem a buszon a kenderesi nagybuszmegállóig, aztán utána sétálhattam be a központba, körülbelül egy és fél kilométert a suliig. Szemerkélt az eső, és én az igen okos fejemmel együtt természetesen be se raktam a táskámba az esernyőmet, gondolván, hogy ugyanolyan jó idő lesz, mint előtte nap. 

Aha, hogyne. Most is ezt mondanám.

Az iskolába csurom vizesen értem be, átfázva, remegve. Nem hiszem, hogy újdonság lenne, ha azt mondom, alapjáraton nem éreztem magam túl jól, viszont egyszerűen még ramatyabbul voltam, ahogy egy merő vízként slattyogtam fel az osztályba. Meglepően egyedül a bakancsom úszta meg ép bőrrel, majdnem eső nélkül. 

Ahogy beértem a terembe, erős túlzással az egész társaság olyan röhejes pillantással díjazta az újabb évi, haláli értékes jelenlétemet, hogy kétszer is meggondoltam, ne süllyedjek-e bele a földbe egyenesen kettő emelet magasságból. Azért elejtettem egy halk köszönést, és leültem a szokásos helyemre, a leghátsó padba. Erről is én tehetek. Nem tudom teljesen, mit tettem vagy mit nem, hogy egy kis falatja se legyek ennek a közösségszerűségnek, de biztos az én hibámból lyukadtam ki itt. Változtatni szeretnék, mégsem tudom, hol kezdjem el, és hol fejezzem be.

Minden vágyamnak bizonyult nyomtalanul eltűnni onnan, a jégverem minőségű helyiségből.

Igyekeztem bemesélni magamnak, hogy ez csak egy rémálom, méghozzá a legeslegrosszabb, legádázabb fajtából, és nem kell aggódnom, mert mindjárt felébredek a nyár közepén, Inezék padlásterén, a szobámban, semmi gond és hátulütő nélkül, és délután már megint Flóriánékkal vagy Zoárddal leszek. Ez mégsem történt meg, hatalmas pechemre.

Huszonöt másik ember vidáman beszélgetett körülöttem a nyárról, vagy bármi másról, ami az eszükbe jutott, holott én olyannyira egyedül és elveszetten ültem közöttük, mintha valójában cseppet sem tartoztam volna oda. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez így is van. Olyan lelombozó érzés, hogy az osztály, az idézőjeles társaim, a tanári kar, az egész épület azt sugallja körülöttem, mennyire nem kellene itt lennem.

És igazuk van. Teljes mértékben.

Magamban mégis úgy tengődök ebben a holmi, rövidke világban, mintha mások segítségére várnék, hogy végre megálljak. Pedig én maradtam: szerettem volna még egy kicsit kiélvezni a pillanatot, aztán újra a múltban ragadtam. Pontosan, mint egy nyughatatlan szellem, hófehér bőrrel, üveges, távolba meredő tekintettel, elmosódott arccal, hamis mosollyal. Ha tehettem volna, ott, abban az üres padsorban sírtam volna el magam, hangosan zenét hallgatva, hogy tompítsam a többiek szavait, megvető tekinteteit, ahogy felém néznek. Inkább hagytam, hogy a dal, amit hallgattam teljesen magába szippantson.

The Neighbourhood - The Beach.

Persze, ennek a számnak is arról kell szólnia, hogy beleszeretsz az egyik legjobb barátodba, és nem tudsz ellene mit tenni, hanem inkább vesződsz a gondolattal magadban...

Ahogy az osztályfőnök nagy sebbel-lobbal berobogott a termünkbe késve, szinte az utolsó percben, azonnal meg kellett jegyeznie, hogy teljesen úgy nézek ki, mint egy többnapos hulla, ezzel pedig megadta a kegyelemdöfést az iskolához való hozzáállásomnak.

Jellemző. Ott keresi bennem a hibát, ahol tudja, ott köt belém, és úgy, ahogyan akar. Sosem számítottam egy hej, de milyen nagy kedvencének, habár tudtommal azért még mindig annak a hülye osztályának a legtöredéknyibb része voltam, hacsak nem rúgatott már rég ki, ahogy azt tavaly akarta a sok hiányzásom miatt, ami persze a mélypontos időszakomra tehető.

Nem mertem ránézni. Nemcsak a tanárnőre, az osztálytársaimra se. Inkább beálltam a sorba, és hagytam, hogy a menet levezessen egyenesen az aulába, az évnyitó helyszínére, valaki mellé.

- Minden rendben? - keveredett oda mellém Marci valahogyan, vagyis az egyik fiú az osztályból, aki nem mellesleg a párom táncórákon, és még meggyőződésem szerint tartotta az osztály legnormálisabb, legemberibb tagjának helyét a bennem létrejött osztály-szemétségi ranglétránkon.

- Persze. - Igyekeztem úgy válaszolni, mint aki nem sírja el magát bármelyik pillanatban.

Erőtlen vagyok, gyenge, és ez így nem túl meggyőző - gondoltam. Szinte már ironikusan felnevettem volna a csődtömeg jellememen. - Igaza volt mindenkinek, aki azt mondta, hogy nem vagyok elég jó. Soha nem leszek az.

- Nem vagy túl jó színben.

- Elég keveset aludtam, tudod - mondtam ki az első okot, ami legelőször az eszembe jutott, és elvileg még nem is hazudtam neki. - De azért köszi, hogy kérded. Vagy mi.

Egyhangúan bambulva ültem be valahova, az osztálynak kijelölt hely szélére. Egész életemben ki nem állhattam az évnyitókat. Mindig untam rajtuk a fejem, sőt, egy alkalommal még el is aludtam egyen.

Egészen negyedikes korom óta vágyam volt, hogy én is elég jó legyek ahhoz, hogy kihívjanak egy ilyen eseményen a tömeg elé, és valamivel díjazzanak. Én igyekeztem ezt a lécet is megugrani, beleadtam apait-anyait, mégsem sikerült. Aztán ebbe is úgy beletörődtem, mint minden másba. Persze az összes évnyitón vagy évzárón bennem tanyázott az az apró, de tényleg, hangyányi remény, hogy idén talán én is elértem egy szintet, és talán jutalmazva leszek. Ez eddig sosem jött be, és nem is fog. 

Ha valamit kitalálok, és meg is szeretném azt valósítani, olyan szinten elbukok, hogy szinte pofára is esek. Ezért jobb, ha nem is próbálkozok többé.

Néha megállítanám az időt. Ott állnék, a csend, az üresség közepén, és a legjobb életemet élném. Aztán visszatekerném, hogy mindent helyrehozzak.

Kaphatok még egy esélyt valakitől? Légyszi.

Csak egyet. Ez pedig nem olyan nagy áldozat, ugye?