A Nyár Margójára - Első Felvonás ✓

Megérkezés: Hatodik

Ezt a részt erősen ajánlom egy bizonyos drága Kertész Zoárdnak. Nélküle nem sikerült volna csatak részegen szerelmet vallanom. Szóval kösz, Zoárd, hulla normális volt tőled - remélem, érted a szarkazmust.

Felettébb bölcs gondolat az, hogy az alkohol nem mindenre megoldás. Főleg nem a random mentális összeomlásokra egy szüreti fesztivál kellős közepén.

Hogy miért? Pillanat, máris felvázolom.

Először is, neméppen a legjobb érzés egy full idegen szoba jéghideg fapadlóján ébredni, egyszerre lángoló, lüktető, zsibogó, doboló és hajtépően fájó fejjel - és ezt még lehetett volna fokozni -, egy felettébb kényelmes, majdnem üres, kétliteres vizespalackot használva párnának.

Másodszor: most őszintén, miért nem emlékszem, hogy hova kerültem?

Hirtelen felültem, szédelegve. A szoba ismerős volt, nagyon durván, mégsem tudtam igazán hová tenni magamban. Egy biztos, hogy nem Inezéknél voltam, ott nem minden ilyen letisztult és nagyon-nagyon kupis egyszerre. Körülnézve a galambszürke falakból és az előttem lévő erkélyből jól későn, de legalább rájöttem, hogy ez a helyiség csak egyetlenegy emberé lehet a világban...

- Ó, basszus! - kiáltottam fel sajgó fejjel. - Ezt jól elbasztam.

- Hogy? - szólt az illető, félig lelógva az ágyról.

- Mondom, ezt elbasztam - mondtam nagyobb hangnemben.

- Mindjárt szétrobban az egész fejem, ne ordíts!

- Hallod, én hogy kerültem ide?

- Te mióta vagy itt? - ült az ágy szélére Flórián. - Azt hittem, hallucinálok.

- Nem hallucinálsz. De ha így folytatjuk, itt fogok meghalni, és egy crime scene lesz a házatokból.

- Csatlakozom hozzád én is.

- Mennyi az idő? - kotorásztam az időközben valahogyan hozzám került, lelapult táskámban. - Anyám, hol a telefonom?

- Nem vagyok az anyád.

- Tudom, nem is ezért mondtam, sokeszű. Jó, megvan - néztem rá a mobilom felvillanó képernyőjére. - Ezt hogy?

- He?

- Majdnem tíz van, Flórián.

- És?

- Ne játszd már az értetlent! Már jó régóta dolgozni kellene lennem. Szabinék kinyírnak, ha a szemük elé kerülök.

- Hát, már nem mész.

- Nem áll szándékomban, lángész.

- Amúgy még mindig nem értem, miért vagy itt.

- Örülj neki, hogy itt vagyok! Nélkülem aztán végképp nem jutottál volna haza még ma sem. Olyan szarul voltál, hogy eldöntöttem, inkább elkísérlek, mert ha otthagytalak volna a padon, elég nagy ügy lett volna belőle.

- Hogy emlékszel te mindenre?

- Várj, te nem is tudod, hogy...? - Eszembe jutott a képkocka, amin tiszta ittasan szerelmet vallottunk egymásnak, és elröhögtem magam. Ezzel egyidejűleg pedig valami fura érzés súgta nekem, hogy bár emlékezett volna rá ő is, ugyanakkor a másik felem meg teljes szívből tiltakozott ellene.

Flóriánnak igaza volt: a részeg ember tud a legőszintébb lenni.

- Mit kéne tudnom?

- Á, tökmindegy, nem fontos.