A Nyár Margójára - Első Felvonás ✓

Utazás: Harmadik

Életemben nem gondoltam volna, hogy az én tizenhét évemmel a következő születésnapi buli, amire meghívnak, az egy nyolcéves kislányé lesz. Ez mégpedig úgy történt, hogy Maráék anyukája dolgozott, így a drágalátos és igen okos fiaira hagyta a buli szervezését, és kellett egy, az ő szavaival élve "értelmes és felelősségteljes nő", aki irányít helyette. Ez a valaki pedig én lettem, habár ez a két jelző neméppen illik rám, de legalább olyan hatalmasnagy feladatom nem volt. Akkor is én kaptam meg a szerepet arra, hogy pesztráljak négy kislányt és figyeljek, hogy ne történjen semmiféle baj, viszont mivel óvónőnek készülök, ez a gondolat nem bizonyult olyan hej, de milyen nehéznek. Mégis köztudottan pont annyit értek az ilyen szülinapi zsúrokhoz, amennyit nekem szerveztek kiskoromban - azaz egyet, amire Inez meghívta az akkori legjobb barátnőmet, akivel utána pár hónappal sikeresen össze is vesztem.

Én és a csodálatos, pisiskori emlékeim.

Röhögve dobtam le magam mellé a kontrollert, tudva, hogy már harmadik alkalommal vertem el Zoárdot Mario Kartban, mert megígértem neki, hogy játszok vele egyet a buli előtt, hátha én legalább nem győzöm le. Hát, abból az egyből végül lett három, és a vicc, hogy mindegyiket én nyertem.

- Még mindig rohadt béna vagy - álltam fel a szintén nevető Mara mellé. 

- Zoárd mindig béna - tette hozzá a kislány.

- Milyen igaz... Várjatok, mennyi az idő?

- Negyed négy múlt.

- Akkor van még jó egy óránk, amíg nem jönnek a vendégek.

- Ja, de majd lassan fel kell vennünk Flóriánt is a sulinál.

- Mit keres ilyenkor az iskolában?

- Évzáró.

- Pont most?

- Igen, és jó lenne indulnunk, mielőtt lebasz minket, hogy nem vagyunk ott.

- Te komolyan félsz a saját öcsédtől? - nevettem fel.

- Én? - húzta el ezt az egy szerencsétlen szót tényleg nem feltűnően. - Dehogy!

- Pedig nem úgy nézel ki...

- Te is félsz Ineztől, nem? - Bólogattam. - Akkor? Tök ugyanaz az egész.

- Nem, nem az. Inez ijesztő, és olyan, mint egy rabszolgahajcsár.

- Tudod, mit, drága Elenor? Majd meglátod, mennyire nem félek én tőle! Csak először húzzunk el Flóriánért, utána kezdődhet a műsor.

- Gyáva, gyáva! - nevetett Mara.

Egy kész örökkévalóságnak tűnt, mire végre kocsiba ültünk és elindultunk Flóriánért. Hiszen Mara új macskája - amit ugyebár vasárnap mi hoztunk neki - nem volt hajlandó elengedni minket és arrébbmenni a kocsi útjából. De megoldottuk, aztán félhangos zenével elindultunk.

Útban odafelé szokatlanul sok értesítésem jött a telefonomra. A tizedik után már úgy döntöttem, megnézem. Idegesen nyúltam érte, reménykedve, hogy nem az osztálytársaim azok, de tévedtem. Felnyitottam a billentyűzárat, és beléptem a Messengerbe. Ott láttam, hogy páran egy újabb csoportba vettek be, Elenor a szőkeribanc címmel. Inkább meg se néztem, mit írtak, csak zsigerből leírtam egy mondatot: Megmondtam, le lehet rólam szakadni! Ezután félve kiléptem közülük. 

Tudom, már meg kellett volna szoknom, hogy iskolán kívül is én vagyok a közröhej tárgya, és ezért magától értetődően engem kell piszkálniuk, de egyszerűen nem bírok. Már az első pár hónapban, amikor az osztályunkban kialakultak a klikkek, éreztem, hogy akármennyire próbálkozok, egyikbe sem fogok tartozni. Fogalmam nem volt, miért. Egyszerűen semmi sem egyezik köztünk: a beállítottságunk, az érdeklődési körünk, a természetünk és a szóhasználatunk is teljesen más - hiszen engem pont nem érdekel, hogy az osztály lányai kit neveztek ki a város szégyenének újabban. Lehettem akármilyen, a segítőkésztől a semlegesen át a rendkívül bunkóig, az ő szemükben mindig ugyanaz a kitalált valaki maradok, pedig igazából nem is akartak megismerni.