A Nyár Margójára - Első Felvonás ✓

Utazás: Első

Semlegesen néztem magam a visszapillantó tükörben, ahogyan megigazítottam idétlen, rózsaszín lencsés pilóta napszemüvegemet. Kicsicsillag - ami igazából nem is olyan kicsi, hanem inkább egy kisebb balatoni hajó méretű, sötétkék Opel kombi feltehetőleg a világ fokozhatatlanul leghülyébb becenevével - sötétített tetejű szélvédője igyekezte megtörni a nyár jellemző jelét, vagyis a délutáni napfény erős sugarait. Szabin, a nővérem barátja lecsapta a csomagtartót, és bedobta magát a kormány mögé, ami azt jelentette, hogy végre indultunk.

Egy kész megváltásként ért, amikor végre-valahára megszabadultam anyáéktól, miután túl hosszan azt taglalták, mennyire fogok nekik hiányozni, és, hogy most még a száz százalékosnál is jobban vigyázzak magamra - pedig körülbelül húsz-harminc kilométerrel arrébbra mentem el otthontól, nem is olyan sokáig, csak majdnem az egész nyárra. Amúgy is, nem, mintha eddig nem vigyáztam magamra, az meg teljesen más tészta, hogy az események tisztára másképp forgattak mindent, úgy, hogy én jöjjek ki az adott helyzetből a lehető legrosszabbul. Pedig ők is erősen támogatták ezt az ötletet, mivel szerintük jót tett volna nekem némi levegőváltozás az iskola, azaz az aknamező szörnyűségei után: vidéki sznob osztálytársak, akik minimum két méterrel fölötted repülnek egóban és pénztárca vastagságban is, plusz, még ha ez nem is lenne nehéz, konkrétan minden válogatott kínzás, amit egy szerencsétlen tanévbe bele lehet szorítani, anélkül, hogy feltűnő legyen bármilyen felsőbbrendű tagnak. Én pedig áldtam mindenkit és az összes tényezőt, ami odáig vezetett engem, hogy valamilyen csidi-csodálatos oknál fogva, amit igazából még a mai napig sem tudok, mi volt az, két és fél hónapot a tesómnál, Ineznél és az ő barátjánál, Szabinnál töltsek, ráadásul összekötve a kellemeset a hasznossal dolgozzak az ő gazdaságukban.

- Mehetünk? - kérdezte Szabin, mielőtt elindította volna az autót.

- Persze.

A fénysebesség minimum hatszázszorosával tűztünk végig a legendás lepratelepen, a környék legnagyobb porfészkén, vagyis az én átok hosszú falumon. Pár szépkorú nénje a vasárnap délutáni pletyka közben jól megbámulta az autónkat, és egy ezresbe tudtam volna fogadni, hogy a következő mondatuk már rólunk szólt. A kábé húsz perces, szintén full csendben, de cserébe versenyautókét megszégyenítő sebességgel megtett utat végigszenvedtem egy jó csomag Haribo kinyitásával. Szinte észre sem vettem, hogy valamennyi idő múlva átsuhantunk a vasúti átjárón és végre-valahára megérkeztünk Újbercelre, az elkövetkezendő két és fél hónapi lakhelyszerűségemre, az Alföld közepi, szokásosan egy nagyobb falu minőségű kisvárosba, ahol nagyjából négy éve a hétvégéimet és a fölös napjaimat tengettem Szabin korombeli unokatesóival, akikkel a karantén óta - ami megjegyzem, másfél éve volt - nem is találkoztunk.

Szabin és Inez Bercel keleti szélén, a város legforgalmasabb főútja mentén laktak egy szinte teljesen átlagosnak kinéző, szürkéskék lécekkel díszített emeletes házban. Telt egy jópár percbe, mire két kamion között be bírtunk hajtani a kapubejárón. Ekkor vettem észre, hogy a házfalnak van támasztva egy zsír új BMX, aminek először még egy porszemnyi jelentőséget se tulajdonítottam. Tudtam, hogy Inez még dolgozni van, és Szabinnak is körülbelül jó tíz percen belül vissza kell érnie az apja gazdaságába, ezért a mínusz eggyel egyenértékű izmaimmal kivonszoltam Kicsicsillag farából az összes bőröndöm, sporttáskám, hátizsákom és pakkom. Mire elköszöntem volna Szabintól, ő már rég ott se volt. Egy nevetséges méretű házkulccsal a kezemben, málhás szamarakat porba tipró csomagmennyiséggel megáldva baktattam át az egyébként azelőtt is nyitott ajtón, mielőtt odaértünk volna. Fura.

Lassú, mégis holtbiztos léptekkel egyensúlyoztam fel magam a lépcsőn, szinte minden második fokon megbizonyosodva arról, hogy nem hagytam-e el semmit. Valamivel gyorsabban tipegtem át az emeleti folyosón, aminek végén egy kisebb, létraszerű falépcsősor vezetett a padlástérben kialakított szobába, ahol kezdődött az igazi kihívásom. Minden cuccot lepakolva magamról vágtam neki a cseppet sem veszélyes létrának, és nagynehezen bejutottam a szobába. Mire felvonszoltam magam biztosabb talajra, megláttam, hogy egy alak áll a helyiség közepén. Ösztönösen valami után nyúltam, hogy meg tudjam magam védeni, ha szükséges. A választásom egy roppant hatékony, nyolcvanas évekbeli, rikítósárga telefonkönyvre jutott - ami nem mellesleg fogalmam sincs, hogy került oda -, mire az egyén megfordult, én meg ijedtemben majdnem zsigerből visszaugrottam az alattunk lévő folyosóra.