Szösszenetek

#9

Tulajdonképpen... Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy én vagyok a probléma, és bennem van a hiba.

Te voltál, aki kihúzott a mélyből, aki ott volt, támogatott és segített amikor padlón voltam, akire bármikor számíthattam. És én erre mit teszek? Tönkrecseszem az egészet, ezzel fájdalmat okozva neked. Már megint...

Miért van az, hogy folyton folyvást valamit elrontok? Közel se vagyok tökéletes, minden vagyok, csak az nem, és te mégis azt mondtad, hogy mindez nem számít, mert te nem kéred, hogy tökéletes legyek. Az összes hibám, az összes általam okozott fájdalom ellenére is képes voltál megbocsátani, sokadjára is, pedig egyszer se érdemeltem meg.

Tudom, hogy minden jogod megvan rá, hogy kitörölj az életedből, hogy soha többé ne akarj már velem szóba állni, és ezt teljes mértékben meg is érdemlem. Nem várhatom el, hogy minden egyes hibám után azt mondd, semmi baj, megoldjuk, hisz nem tehetem ezt meg veled. Szörnyű ember vagyok, talán erre már te is rájöttél, már látod azt, amit én látok, mikor tükörbe nézek. Azt ígértem nem hagylak magadra, melletted leszek életem végéig, erre tessék, megint itt vagyunk, miattam.

Hiányzol. Hiányzik, ami volt, a kötetlen, szabad beszélgetések, az egymás mellett eltöltött percek, az éjszakai órákban megtett séták a városban, a felhőtlen nevetések, a természetes összhang, a kötelék kettőnk közt.

Annyira sajnálom. Sajnálom a rengeteg fájdalmat, a rengeteg általam elkövetett hibát, hogy mindig mindent elrontottam, de amit a legjobban sajnálok, hogy megint cserben hagytalak.

Viszont remélem, hogy bárhová is sodor az élet, sikerül elérned az álmaid, még akkor is, ha én már nem lehetek melletted, hogy végigkísérjelek az utadon. Azt kívánom, hogy tálald meg a boldogságod, mert megérdemled, bárkinél jobban ezen a világon. És hogyha egyszer esetleg úgy gondolnád, hogy képes lennél visszaengedni az életedbe, teljen el akármennyi idő, csak küldj egy képet a Holdról, és én ígérem érteni fogom, és ott leszek, hogy válaszoljak.