Szösszenetek

#3

She stared at him, holding her favorite teddy bear in one hand and his pistol in the other.

„Hi Dad," she whispered.

***

Apja sosem tudta jól elrejteni a dolgait, bármennyire is próbálkozott, ezért Brianna hamar megtalálta a keresett tárgyat az egyik fiók alján. Az egyszerű, fekete fegyver meglepően könnyű volt, régi ismerősként simult tenyerébe. A lány arcára halvány mosoly ült ki.

Lassan az ajtó felé sétált. Élvezte a talpa alatt a fűtött padló melegét. Szabad jobb kezével végigsimított mindenen, ami mellett elhaladt. Egy porszem se tapadt a kezére, de hát mit is várt, mikor a családjában mindenki betegesen tisztaságmániás volt.

Kilépve a folyosóra, egykori szobája felé vette az irányt. A falakon még mindig ott lógtak a fényképek, melyeken egy boldog kislány pózolt a szüleivel. Egy régi, fehér ajtó előtt megtorpant. Koszos, öreg matricák és rajzok díszítették az amúgy egyszerű bejáratot.

Óvatosan lenyomta a kilincset, és belökte az ajtót. Körbepillantva egyből szemet szúrt neki valami: minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. A bordó virágot hozó növény a szoba sarkában, a rendezetlen könyvespolc, a megkopott íróasztal a szakadt bőrszékkel, a félig bevetett ágy. Mintha megállt volna az idő, mióta lakója elhagyta a szobát. A puha matracon még azóta is ott hevert a plüssmaci, amelyet nem hagytak, hogy magával vigyen. Brianna kezébe vette a játékot, és mélyen annak gombszemeibe nézett.

-Látod, Billy, mondtam, hogy visszajövök - a lány tekintetébe valami furcsa költözött - Remélem, nem bántak rosszul veled. Sajnálom, hogy itt hagytalak.

Ahogy beszélt, hangja egyre eszelősebbé vált. A bejárati ajtó kinyílt, ezért intézeti ruhájához szorítva a medvét megindult a nappaliba, hogy fogadja váratlan vendégét.

Követte a léptek zaját, a kulcs zörgését, a megkönnyebbült sóhajt. Átlépve a konyhából nyíló boltív alatt, szembe találta magát egy nyúzott arcú férfival. Szeme karikás volt, állát néhány napos borosta díszítette. Jobban hasonlított egy élőhalottra, mint egy olyan rendőrre, aki emberek védelmére szentelte fel az életét.

Brianna bámulta őt, egyik kezében kedvenc plüssmaciját, másikban a férfi pisztolyát tartva.

-Szia, apa - suttogta a lány.

[...]

Utálom a munkámat.

Ez az első dolog, ami eszébe szokott jutni, mikor beér reggel a főkapitányságra. Régen annyira más volt minden, szerette azt, amit csinált, a családjában is minden rendben volt. Még azelőtt.

Élete legnehezebb döntése volt, mikor kislányát elmegyógyintézetbe küldte. De muszáj volt megtennie. Brianna számára volt remény, hogy később, miután helyrejön, boldog évei legyenek. Őt még meg tudta menteni.

Megkönnyebbült, ahogy hazaérve végre levehette a kabátját és cipőjét az unalmas, mégis fárasztó nap után. Jelvényét is letette a szekrényre, amin neve szerepelt: John hadnagy. Belefáradt már ebbe: kétségbeesett bejelentések eltűnt családtagról, vagy épp gyilkosságról, aminek persze nagy részét a szőnyeg alá söprik, miközben áltatják az aggódó, igazságot tudni akaró embereket. Mocskosnak érezte magát, mikor szemrebbenés nélkül közölte egy fiatal nővel, hogy a gyermekét megerőszakolták, utána pedig megfojtották. A kislány 8 éves volt. Mégis, apró teste most ott nyugszik egy cseresznyefa árnyékában ahelyett, hogy egy játszótéren futkosna és pillangókat kergetne.

Agresszívan beletúrt hajába, megtépte tincseit. Nem bírja tovább, bele fog őrülni.

-Szia, apa - hallott meg egy halk, vékony hangot.