Szösszenetek

#2

He stared at the bodies on the ground, at the girl covered in blood.

Her eyes narrowed as she stood up.

„You're late."

***

Halál. Testek. Vér.

Ezek a képek lebegtek a szeme előtt, ahogy teljes erejével futott keresztül az erdőn. Közbe kell avatkoznia, mielőtt valami szörnyűség történne.

Már egy hete ugyanaz a rémálom gyötri: egy mező közepén álló alak képe, körülötte vérben fürdő testekkel. De eddig nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert semmi konkrét utalást nem kapott arra, hogy mégis hová kéne mennie. Most azonban már tudta, melyik tisztást látta – azt, amelyik a falu melletti erdőben található.

Még nagyobb sebességre kapcsolt, már ha ez még egyáltalán lehetséges volt. Egyre jobban elöntötte a pánik, hogy mi lesz, ha nem ér oda időben. És vajon mit fog csinálni, mikor már ott lesz? Jó, persze az apja meg tanította harcolni, mint minden elsőszülött fiút, de fakardokkal gyakorolni szalmabábúk ellen közel sem olyan, mint a valóság. Az életben túl sok minden forog kockán.

Hamarosan elérte a mező szélét, ott azonban megtorpant. Bámulta a földön fekvő testeket, és a vérben úszó lányt, akinek szemei résnyire szűkültek, ahogy felállt.

-Elkéstél – vetette oda a fiúnak. Végignézett a holttesteken, majd felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett – Pedig tudtad, hogy mi fog történni, nem? Képes lettél volna megakadályozni az egészet, ha érdekelt volna.

Szemében harag lobbant. A hátára rögzített tokokból előhúzta ikerpengéit, és megindult előre.

-Te tetted ezt, Xena? – kérdezte óvatosan a lánytól.

-Hogy én tettem-e? Persze, hogy nem! Ennél azért jobban ismerhetnél, Zed – csattant a hitetlenkedő válasz – Kicsi korunk óta ismerjük egymást, de te kinézed belőlem, hogy ártatlan falusiakat gyilkolok?

Xena egyre dühösebb lett. Izmai megfeszültek, ahogy közeledett a fiú felé. Ő mindig is a gyengék és szegények védelmére tette fel az életét, ez volt az egyetlen célja. Most is teljes erejével próbálta újraéleszteni az áldozatokat. És ezt Zed is tudta, mégis képes lett volna azt feltételezni, hogy a saját természete ellen fordult és öldökölt? Nem volt szentlélek, a kezeihez is tapadt már vér, de sose olyan emberé, aki ne érdemelte volna ki a halált.

A fiú látta rajta, hogy a harag lassan eluralkodik fölötte, ezért kezét kardja markolatára helyezte, ha esetleg használnia kéne. Nehezére esett volna bántania legjobb barátját, viszont ha Xena hagyja, hogy az érzelmei irányítsák, utána képtelenség vele szót érteni. Nem egyszer kellett már harcolnia vele, pontosan tudta, hogy ha megint sor kerül egy összecsapásra, annak akár súlyos következményei is lehetnek. Sőt, valamelyikük meg is halhat.

-Xi, nem úgy értettem, muszáj volt megkérdezzem. Kérlek, nyugodj meg.

A lány hisztérikus nevetést hallatott, és megrázta a fejét.

-Nyugodjak meg, mi? Hogy tudnék megnyugodni, mikor az egyetlen ember, aki maradt nekem, nem bízik bennem? – kiáltotta, ujjai egyre szorosabban fogták fegyvereit, így próbálva levezetni a visszafojtott indulatokat.

Már alig egy méter választotta el őket, amikor Xena megállt, és még mindig a fiú szemébe nézve hajolt előrébb.

-Rohadtul nem tudok megnyugodni! – sziszegte neki olyan vészjósló hangon, hogy Zed keze akaratlanul is kardjának markolatára csúszott. Tisztában volt vele, hogy a lány miért olyan dühös rá. Nem azért, mert egy pillanatra elbizonytalanodott vele kapcsolatban – bár ez is közrejátszott benne -, hanem mert képtelen volt megakadályozni a tragédiát. Már megint.

-Xi, ha lehetőségem lett volna segíteni, megtettem volna, hidd el.

-Na persze – húzta gúnyos mosolyra a száját – Már egy hete tudtad, hogy ez lesz, de kibaszottul nem csináltál semmit! Mint ahogy eddig sosem – a hangjából csak úgy csöpögött a megvetés és harag.

Az időjárás mintha Xena hangulatával változott volna: sötét felhők kezdtek el gyülekezni az égen, majd mennydörgés és villámlás kíséretében eleredt az eső. Pillanatok alatt szétáztak mind a ketten, de ez egyiküket sem zavarta. A lány ugyanolyan tekintettel nézett rá, mint eddig, és Zed kezdte úgy érezni, hogy elveszíti azt a személyt, aki a világon a legtöbbet jelentette neki.

Xena keserűen elmosolyodott, és egy lépést hátrált. Egyedül az esőt és a sárossá vált talaj cuppogását lehetett hallani. Nem akarta bántani a fiút, viszont ha maradna...

Tett egy újabb lépést, majd még egyet.

-Mit csinálsz, Xi? – nézett rá kétségbeesetten Zed. Nem akarta, hogy a lány elmenjen. Félreértés ne essék, szerelemről szó sem volt a két fiatal között, de amióta az eszüket tudták, mindig egymás mellett voltak. A fiún pánik lett úrrá annak a gondolatára, hogy Xena otthagyja.

-Képtelen vagyok tovább elviselni ezt – tárta szét kezeit tehetetlenül, amikben még mindig ott volt a két penge – Túl sok ember halt már meg, és én nem tudtam nekik segíteni. Te képes lettél volna mindent megakadályozni, de nem tetted. Próbáltam ezt megbocsátani neked, fogalmad sincs mennyire szerettem volna, de nem ment – hangja egyre kétségbeesettebben csengett – Ahányszor a szemedbe nézek, eszembe jut az összes olyan ártatlan arca, akik meghaltak. És ezt már nem bírom. Sajnálom.

Az utolsó szavakat szinte suttogva mondta, alig lehetett hallani az eső miatt. A fiú lábai megremegtek – tényleg el fogja veszíteni őt.

-Xi, ne tedd ezt, kérlek! – a szíve összeszorult az egyre csak hátráló lány láttán. Olyan érzés volt, mintha kitéptek volna egy darabot a lelkéből, majdhogynem fizikai fájdalmat érzett. A lány halványan elmosolyodott.

-Ég veled, Zed - azzal megfordult, besétált ez erdőbe, és egyszer sem nézett vissza.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy bárki is látta őt.