Szösszenetek

#5

Zuhanok.

Érzem, ahogy a szél az arcomba csap, a sebességtől képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, és az alattam elterülő tengert figyelni. Pedig annyira gyönyörű. A kristálytiszta vízben látszanak a fenéken lévő kövek és sziklák, az úszkáló halak, a kagylók.

Szeretem a tengert, a lágy hullámokat, ahogy a partnak csapódnak, a forró homokot a talpam alatt. A szüleim régen sokat jártak ilyen helyekre nyaralni, még az után is, hogy én megszülettem. Anyu szerint mindig megálltam kavicsokat gyűjteni, hogy aztán otthon kitehessem a szekrényemre, mint az összes többit is.

Még mindig zuhanok. Egyre közelebb az óriási víztömeghez, amihez annyi emlék köt.

Egyszer például annyira lefoglalt a halak nézegetése, hogy nem vettem észre, mennyire besodródtam a nyílt vízre, ahol a kicsi, rózsaszín felfújható matracom egyre jobban himbálózott. Úgy éreztem magam, mintha egy viharba keveredett hajón lettem volna. Folyamatosan anyuéknak kiabáltam, hogy mentsenek meg. Rettentően féltem, azt hittem, meg fogok fulladni.

De most nem félek. Érzem, ahogy az adrenalin elárasztja a testem, és felszabadult vagyok. Élvezem, ahogy a kissé sós levegő beletép a hajamba, néhány tincsem az arcom körül lebeg, simogatja bőrömet. Tudom, hogy lassan vége.

Emlékszem, hogy apu mindig a nyakába vett, nehogy megégessem a talpamat a tűzforró köveken, mert túl makacs voltam ahhoz, hogy papucsot vegyek fel. Együtt futottunk be a vízbe, lehűtve felhevült testünket, miközben anyu nevetve fotózott minket. Tudom, hogy kint vannak a képek a szobájuk falán.

Arra is emlékszem, hogy a nagypapa tanított meg úszni, mert apának be volt gipszelve a lába, ugyanis leesett a fáról, mikor almát próbált szedni nekem. Borzasztóan sírtam, kétségbe voltam esve, hogy meg fog halni. Persze nem volt olyan súlyos a dolog, de kicsiként ezt nem nagyon tudtam érzékelni. Anyu ott, a fa alatt talált meg minket, én még mindig keservesen sírtam, apa pedig vígasztalt. Pedig ő sérült meg, és mégis én voltam, akit csitítani kellett.

Anya először megijedt, hogy én estem le, de mikor apu bocsánatkérő mosolyt küldött felé, csak hitetlenül felnevetett, és bevitte apát a kórházba. Már akkor is imádtam a nevetését, olyankor mindig felragyogott az arca, és éveket fiatalodott. Apu azt mesélte, hogy anyu csilingelő hangja fogta meg őt először, még az egyetemen.

Mondhatnám, hogy a szüleim a tökéletes álompár voltak, akiket mindenki irigykedve figyelt, de ez nem lenne igaz. Valójában a legtöbben furcsállták a kapcsolatukat: az átlagos népszerűségnek örvendő, középosztálybeli lány és egy külsős, aki valahogy mégis belátogatott az előadásokra, csak azért, hogy a világosbarna hajú joghallgató mellett lehessen.

És lerajzolhassa őt. Sokszor. Apu gyakran még most is végignézegette a mappát, amibe ezeket a képeket tette. Nekem nem hagyta, hogy akár csak egyet is lássak belőlük; állítása szerint nem voltak szépek. Én meg persze jókislány módjára meglestem a műveit, ezzel megbizonyosodva arról, hogy márpedig az én apukám elképesztően jól rajzol. Ha nem tudnám, hogy azok grafittal születtek, első pillantásra azt mondanám, fényképek.

Volt köztük mindenféle kompozíciójú, méretű és hangulatú alkotás. A legtöbb oldalról készült, de akadt néhány hátulról és elölről is. És egytől-egyig mindegyik gyönyörű volt. Olyan részletességgel voltak kidolgozva, annyi érzelem volt bennük, hogy szinte arcul csapott az a hihetetlen mértékű szerelem, amit azóta is éreznek egymás iránt anyuval.

Kislányként folyton arról álmodoztam, hogy majd egyszer én is így fogok szeretni valakit, és ugyanolyan boldogan fogunk élni, mint a szüleim. A barátnőimmel mindegy egyes délután a tökéletes életünket tervezgettük, hogy miután a középiskolát is kijártuk, és egyetemisták leszünk, találkozunk a Nagy Ő-vel, akivel összeházasodunk, és olyan nagyon boldogok leszünk, hogy mindenki irigykedni fog ránk.

És ez csak egy a sok ezer gyerekkori álomból, amik valószínűleg úgysem válnak majd valóra. Ezzel persze semmi gond nincs, hiszen olyan dolgokban reménykedünk fiatalon, melyek nagyritkán következnek csak be. Piciként olyan könnyű hinni mindenben, a boldog életben, az igaz szerelemben, a tökéletes munkában, a szabadságban. Aztán lassacskán kiveszik ez a gyermeki naivitás az emberekből, helyét pedig gyakran a pesszimizmus, szomorúság, keserűség és kétségbeesés veszi át.

Viszont én most szabad vagyok. Behunyom a szemem, kitárom a kezeimet, és azt képzelem, hogy repülök. Repülök egyre közelebb és közelebb a tengerhez, melyben lassan meg tudnám mártani ujjaim.

Sasnak képzelem magam. Mindig is tudni szerettem volna, milyen érzés lehet uralni a levegőt, milyen lehet erősebbnek lenni bárki másnál. Hiába nem vagyok közel sem olyan tekintélyt parancsoló, kecses és könnyed, mint ők, mégis...

Már látom a saját tükörképem. Hajam kócos, arcom elmosódik, ahogy a víz felszíne lágy hullámokat vet. Félelemnek, megbánásnak nyoma sincs. De hát miért is lenne, ha egyszer saját akaratomból ugrottam le? Az én döntésem volt. Meggondolhattam volna magam, többször is, végül mégis ezt választottam.

Mostmár bármelyik pillanatban vége lehet. Olyan, mintha minden lelassulna körülöttem, a lélegzetem pedig eláll egy pillanatra. A vérem száguldozik az ereimben, szemeimet becsukom, és csak élvezem az utolsó pillanatokat hatalmas mosollyal az ajkaimon.

Ahogy a víz felé nyújtózom kezeimmel, ujjaim már nedvesek is lesznek, ahogy belelógnak a sós tengerbe. Az adrenalin még mindig teljesen elárasztja az ereimet, hasonló sebességgel kergetve önmagát, mint ahogy én zuhantam lefelé.

És érzem, tudom, hogy itt a vége.

Még egy utolsó pillantást vetek magamra a halak, kagylók és kavicsok alakjai között.

Aztán a kötél visszaránt.