Shizume Ayano két éve vesztette el a szüleibe vetett bizalmát. Két éve vesztette el az állását, és lassan két éve, hogy magán pszichológushoz jár - aki sajnos minden babot kiönt a szüleinek -.
Minden egyes kívánsága a szabadságáig vezetett vissza.
A...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
─ ♢ 🂡 🂱 🃁 🃑 ♥︎ ─
Ayano megilletődött amikor belépett a táncstúdió bejáratán. Agya még mindig az előbb történteken kattogott, és őszintén szólva a benne lassan fortyogó rossz érzés csak tovább súrolta idegeit.
Hát képzeld el a meglepődését amikor rájött, hogy nem csak ő van ezen a világon.
Talán még tíznél is több ember volt abban a stúdióban, mindegyik kezébe egy telefon. Egy működő telefon.
Ezután pillantotta meg az asztalt. Telefonok voltak lepakolva oda, és egy "𝙵𝚎𝚓𝚎𝚗𝚔é𝚗𝚝 𝚎𝚐𝚢" feliratú tábla volt felaggasztva melléjük. Ayano érdeklődve kapott fel egy telefont az asztalról, és a falnak dőlve várt.
Az eszköz lassan életre kelt a kezében, és egy arcfelismerő rendszer indult el rajta. Ayano értetlenkedve állt ezelőtt. Végül is, hogy lehetne benne az arca, ha a telefon soha nem is volt az övé?
De mint kiderült ez nem számított. A készülék regisztrálta az arcát, és ahogy a képernyő betöltött egy kártya hátoldala fogadta háttérképként. Nem volt rajta térerő, és nem tudott vele hívni.
Mondta egy női hang a telefonból. Őszintén szólva, mivel jobb dolga nem volt, az embereket kezdte nézegetni. De ezzel nem éppen jutott előrébb.
A többiek ugyanolyan informáltnak néztek ki,mint ő. Ezzel annyit akar mondani, hogy csak úgy süvített róluk a tanácstalanság. Vagy éppen a félelem, az izgatottság, iddgesség...
A sarokban lévő nő percenként pillantott a bejárat felé. A mellette lévő férfi pedig halkan rázta a lábàt, egyfajta ideglevezetésként. A fiatalabb lány a mobilos asztalnál idegesen nyomkodta a telefont, miközben az időzítőre pillantott.
