𝕱𝖎𝖗𝖊𝖜𝖔𝖗𝖐𝖘

000.|Prológus

─ ♢ 🂡 🂱 🃁 🃑 ♥︎ ─

– Mit érzel jelenleg, Shizuma-san? – fáradalmas sóhaj szakadt ki a kérdés hallatán a huszonéves lányból. Barna hajtincsei a vállain feküdtek, miközben felemás szemeivel érdektelenül bámulta az előtte ülő szakembert.

– Az, hogy én mit érzek legyen a magam gondja, nem gondolja? – válaszol miközben eltekint a phszichiáterről. Tekintete végig söpört az unalmas fehér színű falakon, a naptáron ami az aznapi dátumot mutatta, s végül pedig megállt az ablakon.

Ayano tudta, hogy a negyedik emeleten vannak, hiszen lassan két éve járt kalitkáról kalitkára, neki aztán édes mindegy volt hogyan tölti azt az egy órányi pokolt. Szemei hirtelen érdeklődéssel teltek meg ahogy két madarat látott elrepülni az égen.

Ők szabadok voltak. Szabadabbak, mint ő valaha is lehetett.

– Akkor közelítsünk meg egy másik kérdést. – sóhajtott a pszichiáter, amikor meglátta a lány érdeklődésének tárgyait. – Szabadság. Mit gondolsz róla? –  kérdezte.
Ayano gondolkodva fordította el a szemét. Ha a szülei ismét elkérik ennek az órának az anyagát akkor nem lesznek ezzel a válaszával se előrébb se hátrébb.

– Ön szerint Takemi-san...helyes megfosztani egy madarat a szárnyától? – kérdezte, majd szinte ő maga válaszolta meg. – Mert szerintem nem. A szabadság az amivel születésünk óta rendelkezünk és jogunk van hozzá. Ezt nem lehetne csak úgy elvenni a másiktól. – magyarázta türelmesen, a kisujján lévő gyűrűjével babrálva. Ceruza sistergésének hangja hallatszik, ahogyan Takemi-san néhány megjegyzést fűzött fel magának a noteszébe.

– Tehát úgy gondolod, hogy a te szabadságodat...elvették tőled? – tette le a jegyzetfüzetét miközben kihúzott egy fiókot.

– Pontosan. – csettintett Ayano egy kacsintással kísérve. – Látja tudtam én, hogy nem hiába van hivatalos okirata az emberi agyban való turkálási tehetségéről. Hogy is mondanák ezt Skóciában? – gondolkodott. – Ah igen. 5 pont a Hugrabugnak. – mondta és még tapsolt is hozzá.

– Már megint kezded, Shizuma-san. – motyogta az orra alatt, amitől Ayano ajkai ravasz mosolyra fakadtak. – De úgy érzem ezt le kell szögeznünk. Attól, hogy még ezen a világon vagy. – mondta, és kék szemei Ayano alkarja felé sodródtak. – Hogy még élsz. – nézett a szemébe megértést keresve. – Az nem jelenti azt, hogy láncolva vagy.

– Az a gond. Hogy maga ezt nem érti. – cáfolta meg Ayano édes mosollyal az arcán. – Becsülöm magában, hogy ezt a munkát választotta. De...Egy régi barátom mondta, hogy igazán csak az érthet meg minket, aki járt már abban a cipőben amiben mi járunk. Tehát addig amíg nem vesznek el mindent öntől, és addig amíg nem érzi azt, hogy az egyetlen lehetősége a halál. – áll fel, az ajtó felé lépkedve. – Addig ne mondja meg nekem, hogy az életem nem csupán egy béklyó. – mondta és ezzel becsapta maga mögött az ajtót.

─ ♢ 🂡 🂱 🃁 🃑 ♥︎ ─

Ayano nevetve jött ki az épületből, mert...jézus az az arc amit Takemi-san vágott valami lenyűgöző volt.  Az iszonyattól kezdve az orvosi profizmusig amit az arcára próbált erőltetni. Takemi-san lehet, hogy alapjáraton jó ember. De pszichológusként nem az. Lefizethető, és az orvosi titoktartás...na az egy merő vicc nála. Legalábbis Ayano szülei számára.

– Nevetséges ez az egész. – mosolyodott el miközben kihalászta telefonját, és csatlakoztatta a fülesét. A zene üvöltött a fülében miközben elindult.

Tokió utcái mindig roskadásig voltak tele emberekkel, így Ayano nem nagyon lepődött meg amikor szinte létezni nem tudott a tömegtől ami körül vette.

Így tehát nem volt meglepődve akkor sem amikor véletlen neki ütköztek.

Inkább azon lepődött meg, hogy a férfi aki nekiütközött nevetve ment tovább előre barátját a vállán cipelve.

– Hé, mit csinálsz? – kérdezte nevetve a fent ülő.

– Gyerünk lőjj egy képet! – bíztatta a festett szőke, a harmadik barátjukat. Ayano pedig nem tehetett róla. Megállt az utcán, és különleges fénnyel nézte a baráti társaságot.

– Hé, nehogy lefotózz! – kiáltott, miközben a karjait csapkodta. A másik nem törődve vele, boldog mosollyal az arcán követte a barátait.

– Ide, Arisu! Ide nézz! – kiáltotta, miközben a telefonjával nyílvánvalóan videózta a másik kettőt. Ayano végül kirázta magát a csendes nézelődésből, és hátat fordított a hármasnak.

Szépek voltak.

Könyvelte el magában, és tovább indult.

Talán egyszer ő is részesül ebben a szépségben.

─ ♢ 🂡 🂱 🃁 🃑 ♥︎ ─

Ayanonak két perce sem volt, egy zenét nem tudott végig hallgatni amikor is ezúttal ő ütközött neki valakinek.

Aki csak állt és nagyban videózta az eget. Ayano ingerülten sóhajtott és kikerülte az előtte állót, ezzel szándékosan is kettő vagy három embernek ütközve.

Így jártak.

Három lépés után viszont felnézett az égre. Kíváncsian még is mit néznek ennyire.

Tüzijátékok. A Shibuya tér felett. Mármint oké nem mindennapi dolog, de semmit nem érnek azzal a videóval amit most készítenek.

Mondjuk a mai világban.

Ayano sóhajtva nézett le a telefonjára kiválasztani egy újabb zenét, amikor is észrevette, hogy az a maga 63%-val teljesen elsötétült. Semmi reakció. Mintha lemerült volna egyik pillanatról a másikra.

– Tsch. – ciccegett és felnézett, amikor is mégjobban meglepődött, mint addig.

A körülötte lévő emberek.

A kocsik utasai.

Mindenki.

Egyszerűen eltűnt.

Mármint ténylegesen. Ahol az előbb emberek voltak. Ahol a sok tömeg volt. Nem volt ott senki.

Se mellette. Se utána. Se előtte. Senki.

Az egykor lélegző Shibuya tér, kihalt szellem központ lett.

─ ♢ 🂡 🂱 🃁 🃑 ♥︎ ─