Viharforgatag

XII. - Szupercella

Hanna nyugodt tempóban gyalogolt felfelé az emelkedőn, noha ha akart, se tudott volna gyorsabban haladni, mivel lába elfáradt a hosszas gyaloglástól. Nem is értem, miért mentem bele ebbe. Inkább kértem volna meg, hogy jöjjön el hozzám. – A lány már kezdte megbánni, hogy nekiindult, de a lelke mélyén tudta, hogy önzőség lett volna, ha neki egy tapodtat se kellett volna mozdulnia. Rendes tőle, hogy visszaadja a fülbevalómat, ha már sikerült elhagynom. Csak mégis, miért van olyan érzésem, hogy nem kizárólag ezzel a céllal akar velem találkozni? – Szíve szaporán lüktetett, ahogy minden energiájára szüksége volt az előrehaladáshoz. Bár mondta, hogy beszélni akar velem másról is. Van egy sejtésem, hogy miről... – Hanna összerezzent, amint kiabálást hallott valahonnan nem túl messziről, méghozzá nem is akármilyet: valaki a nevén szólongatta. Jézus! – rémült meg egy pillanatra, de aztán felismerte, hogy a mély férfihang egyértelműen Márkhoz tartozik. Normális ez? Mi ütött belé? – vonta fel a szemöldökét, majd telefonján rálesett az időre. Kicsit kések, és akkor mi van? Ennyit csak tud várni... – Hanna ekkor gombócot érzett a torkában. Azt hiszem, csak nekem nincs szívem. Más már lehet, hazament volna ennyi várakozás után. Inkább örülnöm kellene, hogy ilyen kitartó... – A fák megritkultak, a lánnyal szemben pedig fel is bukkant a kilátó ácsolata, Márkot azonban nem látta sehol sem a környéken.

– Itt vagyok már! Én vagyok az, Hanna! – Magát is meglepte, hogy elkiáltotta magát, mintha attól félt volna, hogy a srácnak már csak a hűlt helyét találja. Szerencséjére azonban rövid időn belül ki is bukkant Márk kobakja az építmény tetején a korlát felett:

– Azt hittem, már sosem érsz ide! Gyere fel! – válaszolt vissza.

Hanna nyomban meg is mászta mind a száz lépcsőfokot, hogy aztán a fiúval szemtől szemben találja magát:

– Megjöttem – pirult el rögtön, melyre az intenzív mozgás is rátett egy lapáttal, de elsődlegesen a srác zöld szemei varázsolták el őt.

– Elhoztam! – Márk élvezte a játékot, és le sem tudta venni a tekintetét a lány kék íriszéről: megvárta, amíg Hanna szegte le a fejét szégyenlősen, és csak utána vette elő az ékszert. – Tessék, a tiéd!

– Köszönöm... – A lány hangja egészen elvékonyodott, és egy finom mozdulattal elvette a fülbevalót, miközben ujjaival érezte a fiú tenyerének forróságát. – El sem hiszed, milyen sokat jelent ez nekem – nézte tovább a bizsuját.

– Tényleg? Volt egy olyan sejtésem, hogy igazi arany – tippelt a srác.

– Valóban, de nem is ettől különleges, hanem attól, hogy még Lillától, a legjobb gimis barátnőmtől kaptam ajándékba! – érzékenyült el Hanna.

– Ja, értem. Ő is a csapatotok része volt, akikkel kijártatok ide a közeli magaslesre? – érdeklődött Márk.

– Igen, de őhozzá még a többieknél is jobban kötődtem. Mondhatni, öribarik voltunk. Sajnos aztán az érettségi után elváltak az útjaink, mert kiköltözött a szüleivel külföldre – sóhajtott a lány.

– Hát kár, de persze érthető. Nekem a szüleim meg a húgom mentek ki, csak én maradtam itt – fűzte hozzá a gondolatait a témához a fiú. – Majdnem úgy volt, hogy én is megyek, de aztán mégis itt ragadtam. Egyszerűen túl sok minden köt ide – magyarázott Hannának, akinek azonban mintha komolyabbá változott volna az ábrázata, mint amilyen addig volt.

– Van ez így! – A lány egy könnyed mozdulattal lehuppant a padra.

A srác is helyet foglalt a szerelme mellett, ugyanakkor egész testében remegett, mivel eljött az ideje, hogy belekezdjen sorsdöntő vallomásába: