❝ Mindketten fuldokoltunk.
Először a gőgtől és a haragtól; aztán pedig mire feleszméltünk, már a ki nem mondott szavak akadtak a torkunkon. ❞
[ finnick odair x oc ]
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az elkövetkező egy nap gyorsított felvételként pörgött le Aspen szeme előtt.
A túlélési ösztöne mondhatni csúcsra járatódott, Megállíthatatlanul menetelt, hiszen tisztában volt vele, hogy minden egyes megtett lépéssel közelebb került hozzá, hogy viszont láthassa a szeretteit.
Már végjátékban voltak, Aspen pedig versenyt futott az idővel.
Csak kétszer tartott pihenőt. Először azért, hogy éjfürtöt szedjen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felturbózza az Asciátől szerzett dobótőr készletet. Ki akarta küszöbölnie az esetleges pontatlanságát; a bogyó mérgező nedűjével átitatott pengénél kevés dolog lehetett halálosabb.
Titkon reménykedett benne, hogy talán mégsem kell használnia őket; eleget gyilkolt hozzá, hogy mardosó lelkiismerete egy életre a sarkába loholjon.
Nem hitte volna, hogy képes lesz még jobban gyűlölni a Kapitóliumot, mégis a viadal vége előtt alig huszonnégy órával bármit megtett volna azért, hogy csak a tizedét visszaadja nekik abból, amit vele tettek.
Először a túlélés, aztán a bosszú nyugtatta magát. Utána ráérünk azzal törődni, hogy mi is maradt meg belőlem a viadal után.
Másodjára azért torpant meg, hogy tábort verjen a gát tövében. Szervezete a végkimerülés jeleit mutatta, így muszáj volt pihennie pár órát. Felmászott egy fára és onnan figyelte a bőségszarú üresen kongó tisztását. Cain igazat beszélt, a hivatásosok táborát valóban feldúlva és -, ami még fontosabb - üresen találta. Carver és a bandája valahol máshol verhetett tanyát.
Aznap este hét képet vetítettek az égboltra; a hatodik körzeti lányon és a kettes körzeti hivatásos fiún kívül mind vádlóan meredtek le rá.
Habár az elesett kiválasztottak arcképének már rég nyoma veszett, Aspen makacsul a tenyerébe temette az arcát. Hagyjatok békén, csak azt tettem, amit tennem kellett... Ez persze - egy gyilkos szájából - gyenge kifogásnak hangzott.
Engedélyezett magának egy pillanatnyi gyengeséget; máskülönben félő volt, hogy csak egy megbomlott elméjű, hasznavehetetlen győztes tér vissza az arénából.
Fenébe a kamerákkal...
Az orcáin végig folyó könnycseppek megállíthatatlanul patakoztak.
Nem várta el, hogy a kapitóliumi nézők megértsék miért siratja elesett ellenfeleit, ahogyan azt sem az áldozatai családjának szíve megessen rajta. Ha nem tapasztalja meg a saját bőrén az aréna borzalmait, ő se bocsátott volna meg soha.
Másnap reggel már jóval pirkadat előtt útnak indult. A gátat körülölelő hegyoldal megmászása mellett az eddigi enyhén felfelé enyhén lejtő terep jócskán eltörpült. Nem csoda hát, hogy a vérfürdő kitörésekor egy épeszű kiválasztott se menekült errefelé.
