Noble

3. fejezet

Kent a stég szélén állt. Haja egy laza lófarokban volt összefogva tarkójánál. Éppen megmártózni készült. Ez számára olyan volt, mint társának, Xaviernek a futás. Bár ő inkább az úszást válsztotta, mégha az időjárás mást vissza is tántorított volna, hiszen szirén volt.
Felsőjét levette és maga mellé dobta. Kinyújtóztatta karjait, leírt velük pár kört a levegőben, majd kilépett cipőjéből is. Alig várta, hogy érezze a víz érintését a bőrén. Egyet hátra lépett, majd elrugaszkodott. Mielőtt azonban még beleérkezhetett volna a vízbe a közeli bokroból egy hangos reccsenést hallott. Sajnos nem látta, mi vagy ki volt az mivel fejjel belecsapódott a vízbe. Pár pillanat múlva már kibukkant a víz felszíne alól. Amit látott azonban meglepetésként érte. Egy fekete ló állt a stégen, pont ott, ahol ő állt pár másodperce, s nem elég, hogy csak állt ott, még mintha gúnyosan méregette volna a vízben lévő már átváltozott fiút. Bár ebben később már nem volt biztos. Az állat lehajolt majd szájába vette a felsőjét és megfordult. Még egyszer hátranézett a szirénre, majd mint aki tökéletesen elégedett magával, peckesen elügetett.
Kent értetlenül néztett utána. Mégis ez mikor került ide? Mondjuk húgával eddig lent volt a városban, hiszen ez volt az a hétvége, amikor a szülők eljöhettek az iskolában tanuló gyermekeikhez, így sok mindenről lemaradhatott. Persze voltak akik itt maradtak, de voltak olyanok is aki a lehetőséggel élve lementek a közeli városkába, még úgy is, hogy a szüleik nem jöttek el, mint például Xavier. Majd méleg kéne kérdeznie valakit azok közül akik itt maradtak, hátha tudnak valamit erről. Az viszont, hogy miért pont az ő felsőjét vitte el a ló, vagy miért vitte el egyáltalán, az nem fért a fejébe.
Ingerülten belecsapott a tó vizébe, majd újra eltűnt a felszín alatt.

Xavier a futócipőjét húzta, mivel most úgy érezte hamarabb lenne érdemes kimennie. Így még sötédedés előtt végezne a szokásos útjával.
Amint rátért az ösvényére egy gyors bemelegítés után el is kezdte szokásos kocogását. Most valahogy jobban esett neki mint múltkor. Igaz az két hete volt, de nagy nyomot hagyott benne, hiszen azóta nem volt ilyen. Lábait egyenletesen szedte, szinte szökkent lépések helyett. Igaz, ma nem volt rossz hangulatban, még a városban is volt lent, pedig az apja szokása szerint nem jött el. Nem is volt ezzel problémája. Jobb is neki így, hiszen így legalább nem érzi úgy, hogy mindig az árnyékában lenne, lehet egy kis függetlensége.
Elérkezett egy erdős részre, amely nem volt a kedvence, nem is tudta miért, hiszen mások számára sokkal kellemetlenebb részeken is átvezetett útja. Lépteket hallott maga előtt. Megtorpant. Nem látta be az utat, pont egy kanyar előtt állt, amit egy terebélyesebb cserje döntött úgy, hogy növésének helyéül választja. Aztán valami átugrott előtte. Nagy fekete élőlény volt, nem tudta pontosan mi is volt az, de úgy döntött, inkább nem szeretne vele találkozni. Megfordult, majd elkezdett kocogni abba az irányba amelyből jött. Úgy tűnt lerázta. Majd megpróbál a másik irányból elindulni úgy talán jobb lesz. Ekkor a szeme sarkából ismét észrevette. Gyorsított a tempóján, de feketeség is elindult. Még gyorsabban futott, de a lény nem látszott lemaradni. A lehető leghamarabb próbált beérni az iskola épületébe, ami szerencsére nem volt messze tekintve, hogy nemrég indult el onnan. Most kicsit sem szerette volna, ha valaminek a vacsorája lesz. Homlokán a félelemtől és az erőltetett menettől apró verejtékcseppek jelentek meg, amit abban a pillanatban le is törölt csuklójával.
Másodperceken belül kiért a nyílt terepre, ahonnan már szintén pillanatok alatt elérhette kastélyt. A lény azonban itt könnyűszerrel megelőzte és ráébresztette, hogy nem volt semmilyen vérre éhes teremtmény, csak egy nagy fekete ló. Hitetlenkedve állt meg, a patás pedig megkerülte, majd a szájában lévő ruhadarabot lóbálva visszaügetett az erdő felé.
Xavier egész egyszerűen nem hitt a szemének. Még hogy egy ló így kibabráljon vele! Fejét csóválva indult el a kastély felé. Soha nem félt a lovaktól és egyéb állatoktól sem. Mondhatjuk azt, hogy nem volt igazán félős, de ez igazán keresztbe tett neki. Már lépett volna be a kapun, amikor meglátta a tó felől futva közeledő vizes hajú és félmeztelen Kentet. Az utóbbi jobban meglepte, hiszen odakint már nem az az idő volt, amikor csak úgy bármiféle felső nélkül el lehetett lenni. Megvárta, míg odaért majd beengedte maga előtt az ajtón. A fiú hálásan nézett rá.
– Az a fránya ló...– motyogta magának a szirén.
– Akkor a te felsőd volt amit olyan diadalittasan lóbált – emlékezett vissza Xavier.
– Hát még dicsekszik is vele? – ráncolta össze a homlokát a vizes hajú.
– Kinek a lova ez egyáltalán és miért van itt? – csóválta a fejét a másik.
Kent megvonta a vállát és mivel igencsak fázott otthagyta a gondolataiba merült társát, s a lakókörlete felé vette az irányt.
Nem ez volt élete legkellemesebb fürdőzése, sőt akár a kiábrándítók közé is sorolhatjuk. Ahogy próbálta elérni a szobáját több bámészkodó tekintet is követte, s valószínűleg a nézelődők különböző elméleteket is kötöttek hozzá, de most ez foglalkoztatta legkevésbé. Amikor benyitott az ajtaján húga kérdő tekintetével találta szembe magát.
Igaz, ikrek voltak, méghozzá egypetéjűek, de a lány 2 perccel fiatalabb volt nála. Ezért is lehettek egy szobában, annak ellenére, hogy nem ugyan abba nembe tartoztak, bár mindketten néha azt kívánták, bárcsak ne kéne összezárva lenniük.
– Mi ette meg a felsődet, hmm? – kezdte piszkálni a lány.
– Egy ló – felelte szemforgatva, majd becsapta maga mögött a fürdő ajtaját.
– Most komolyan? – kiabált be a bezárt fürdőajtón.
– Igen! – halotta a választ, majd a testvére megnyitotta a zuhanyhoz tartozó csapot.