Noble

4. fejezet

Bianca üzenete még mindig ott feküdt a földön. Egészen addig amíg fel nem vették. A fiú gyorsan végigfutott a lefirkantott sorokon majd szaladt is fel a lépcsőn. A szobor kigördült előtte majd miután szétnézett, hogy biztosan nem látta-e meg senki. Leült egy közeli padra, zsebéből három zsebkendőt húzott elő, mindegyikre ráírta: „Pontban nyolc órakor“, majd visszacsúsztatta őket oda ahonnan kivette őket. Sietve felállt és bement az épületben. Először Kenték lakókörlete felé vette az útját. Megállt az ajtajuk előtt, kettőt kopogott és becsúsztatta a levélpapírként használt zsepit a küszöb fölött lévő minimális résen. Következő állomása Xavier szobája volt, ahol pont ugyan azt csinálta mint előzőleg. Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy a turbánja alól pimaszul kikandikáló kígyófejet visszatűrje az alá. A következő állomásánál azonban nem kellett a kopogással bíbelődnie, hiszen az ajtó előtt már várt rá a szőke hajú lány, akin tőbb szín volt mint bármelyik impresszionista festményen.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a fiút.
– Ez – nyomta a kezébe a papírzsepkendőt.
– Ohh – nyíltak kerekre a lány szemei. – Szólok Wednesday-nek. Szia Ajax! – ölelte meg a fiút, majd beugrált a szobába.

Arya a szinte teljesen berendezett szobarésze előtt állt. Nem nagyon szokott rendezkedni, így ez a feladat tovább tartott, mint szerette volna, de végülis kész volt. Megkönnyebbülten húzott ki a csizmájából egy tőrt, még kettőt a ruhaujjából és egy egész sort a nadrágja derekából.
– Mondd csak, mennyi ilyen izé van nálad? – kérdezte tőle az ágyán ülő Bianca, aki eddig valami sorozatba volt belemélyedve.
– Ez még egész kevés ahhoz képest, hogy mennyi lehetne – nevetett majd elrakta a pengéket az ágyáról az íróasztala szekrényébe.
A szobatársa még nem is hallotta még őt nevetni. Igazából meg is nyugodott tőle egy kicsit, hogy nem úgy nevet mint aki megőrült, sőt még azt is mondhatjuk, hogy egész szépen nevet. Az inkább aggasztotta, amilyen szövegkörnyezetben történt ez, de ezt inkább próbálta kizárni.
A barna hajú eldőlt az ágyán, majd levette az éjjeliszekrényre ráfektetett könyvet és olvasni kezdte.
– Milyen nyelven van? – érdeklődött Bianca, mivel amikor lopva megpróbálta leolvasni róla a címét nem sikerült értelmeznie a borítón található szavakat.
– Svéd – emelte fel a könyvből tekintetét a másik. – Még apámtól kaptam, talán tavaly.
Bianca az ablakra pillantott. Odakint szürkült, így arra következtetett, nemsokára nyolc óra lesz. Ki kéne találnia valamit, milyen okkal megy el. Ránézett a szemben lévő ágyon fekvő Aryára, és megnyugodott, mivel a lány kezéből kicsúszott a könyv s fejét oldalra fordítva aludt. Lecsukta a laptopját, majd lábujjhegyen megindult az ajtó felé. A kilincset megpróbálta a lehető leghalkabban lenyomni, majd nesztelenül kifordult a folyosóra. Amíg nem ért ki innen alig mert levegőt venni, de amint elérte a folyosó végét és elkanyarodott hangosan fellélegzett. Az út többi részét már gyorsabban tette meg, így pár másodperc múlva a szobor előtt állt. A biztonság kedvéért megnézte, hogy van-e valaki a közelben aki látná. Amint megbizonyosodott, hogy nincsen, kettőt csettintett, majd lesétált az előtte megjelenő lépcsősoron.
Odalent már várták, igaz, nem is ütötte el az óra az egészet, hiszen egy kerek perc még hátravolt.
A jelenlévők egy körben ültek párnákon és plédeken, láthatóan kényelembe helyezték magukat.
– Ma megérkezett a mi kis druidánk – mondta, majd leült a másik két jelenlévő szirén mellé.
– Fiú vagy lány? – kérdezte tőle Kent, kicsit előredőlve, mivel ikre pont kirtakarta előle az afroamerikai lányt.
– Lány és van nála jópár szúró-vágó eszköz – forgatta a szemét.
– Ez miért is ennyire fontos? – szólalt meg a színes lány mellett ülő szürkeárnyalatos. – Jött egy új diák és van nála pár hegyes végű fémeszköz. Elhanyagolhatónak hangzik.
Miután végigmondta amit szeretett volna kihívóan nézett a vele szemben ülő Biancára.
– Weems igazgatónő fontosnak ítélte. Még külön be is jelentette, hogy jön, ráadásul...
– Ráadásul – vágott a szavába a monokróm – még druida is, amire legkevésbé lehet veszélyforrásnak tekinteni, azon kívül, hogy akár kétezer évnél is többre visszavezethető tudásuk van, aminek a feléről csak sejtjük, hogy létezik. Ami viszont a múltjukat illeti inkább pozitív dolgok sorakoznak benne és csak néhány rögeszmés gyűlölőjük volt. Szerintem ezen nincs mit beszélni többet. Gyere Enid, menjünk.
Mondta, majd felállt és elindult ki a teremből, mire az Enidnek nevezett két lábon járó Van Gogh-festmény követte.
– Bocsi – kért bocsánatot egy girmasszal az arcán, ami arról árulkodott mennyire kellemetlen számára is a helyzet, majd barátnője után loholt.
Bianca megvetően nézett utánuk.
– Mennyi annak az esélye, hogy a terror-ló hozzá tartozik?– kérdezte magától Xavier miközben hátradőltött fejjel nézte a plafont.
– Hmm... Abból kiindulva, hogy a szobánkban egy egész lófelszereléssel kidíszített sarok van, valószínűleg az övé.
– Dehát az a dög megette a pólómat! – tört ki Kentből a trauma, mire az ikre megértő kuncogásba kezdett mellette.
– Hát ezt nem hiszem el – játszotta meg a hitetlenkedést, mintha először hallotta volna ezt testvére szájából és nem szidta volna előtte még egy fél órán keresztül az állat felmenőit szép sorban, egyesével.
Bátyja megvetően nézett rá. Ez benne igenis nagy nyomot hagyott és kicsit sem volt rá szüksége, hogy így ki legyen nevetve.
– Majd megkérem a gazdáját, hogy szedje vissza tőle – biztosította róla Bianca.
– Hát ha visszaszerzi reméljük nem cafatokban lesz – húzta fel a szemöldökeit Xavier. – Nem, biztosan nem, ahhoz túlságosan büszke magára.
– Milyen ló? – szólalt meg a szintén jelen lévő turbános fiú.
– Kedves ló, szép ló, okos ló – mosolygott ironikusan a hosszú hajú szirén. – Biztosíthatlak, Ajax, hogy legjobb barátok lesztek és együtt fogtok vattacukrot zabálni a következő városnapon.
Itt már a húg nem bírta tovább és az eddig visszafolytott nevetés kitört belőle. Előre hátra dőlt és majd' meg szakadt az őt rázó röhögéstől.