Tündér-mese

1. Átjáró

Nemrég eshetett az eső. Legalábbis erre utal a semmivel össze nem téveszthető illat, meg a budai hegyek és a Vár felett az égen átívelő szivárvány. Gyönyörű látvány kétségkívül. Nem véletlenül tartják égi jelnek az emberek. Hát még ha tudnák az igazságot! De nem kell mindent tudniuk.

Innen a távolból is megkapó szépségű, ahogy az irodám ablakából bámulom. "Irodám" - hű de fellengzősen hangzik! Valójában még harminc másik dolgozó irodája is rajtam kívül, budai panorámára néző ablakokkal. Tudom, inkább dolgoznom kellene, nem pedig a szivárványt bámulnom, de mentségemre szolgáljon, hogy szerintem a többiek sem törik össze magukat a munkában. Alibizünk itt mindannyian, mintha temérdek tennivalónk lenne. Igazából azonban csak a napi munkaidő végét várjuk epedve, és igyekszünk valamiféle munkának látszó pótcselekvéssel elütni az addig hátralévő időt. Talán a főnökeink is, akik kénytelenek még aktívabban őrizni a látszatot.

Kevés izgalom kínálkozik itt, a Közepesen Megoldhatatlan Ügyek Osztályán (jó, igazatok van, nem ez az igazi neve, bár közel áll a valósághoz). A munkahelyi pletykák sokkal izgalmasabbak, mint maga a munka. De nem így van ez egy rakás munkahelyen?

A hivatal egy ódon épületben bújik meg, a Duna pesti oldalán. Ódivatú páternoszter közlekedik az emeletek között, kopottas bútorok szolgálják ki az itt dolgozók minden igényét az egyterű irodákban. Az íróasztalokon papírhalmok sorakoznak katonás rendben, vagy sokaknál - engem is beleértve - az őskáosz egy különösen nyugtalanító változatában. A falakon színes tapéta pompázik különlegesen igénytelen színekben, pedig állítólag a fajtánk szereti a szépet. Ezt nem tudom megerősíteni, cáfolni pedig nem volna kollegiális. Az emeleteken közös teakonyha és étkező, amely közösségi térként is használatos, és gondoskodik a folyamatos, fanyar kávéillatról, ami dél körül harmonikusan keveredik a sokféle ebéd szagkavalkádjával. Nektek is ismerős?

De legalább az ablakokból nyíló kilátás szép. Előttünk terül el a lustán hömpölygő Duna, a Várhegy, és ha akarjuk, a város budai oldalának történelmi épületei. Az emberi történelem velünk élő lenyomatai. Fontos hangsúlyozni, hogy az emberi történelemé, bár egyik-másikra mi is büszkék vagyunk.

Jaj, már megint összevissza beszélek! Nem csodálnám, ha egy kukkot se értenétek belőle, miért pont így mondtam, amit mondtam, és egyáltalán mi a túró jelentősége van ennek. Kezdjük akkor az elején, néhány egyszerű (bár talán meglepő) tény leszögezésével.

Budapest - ahol éppen tartózkodunk - Magyarország fővárosa, ami egy kis ország Európában, a Föld nevű bolygón. Amelyen nem az ember az egyedüli intelligens lény. Habár néha kénytelen vagyok megkérdőjelezni ennek az intelligenciának a létét. Nem csupán az embereknél, de a saját sorainkban is. Még mindig nem vagyok elég érthető, ugye? Hiába, nem az erősségem a mesélés. Essünk túl a nehezén, ha sikerült feldolgoznotok a kezdeti sokkot.

A Földön, így Európában, Magyarországon és Budapesten is, az emberek mellett él még egy, jobb napjain értelmesnek nevezhető faj: a tündérek. Tadam! Tündérek vagyunk, és itt élünk mellettetek, anélkül, hogy akár csak sejtenétek. Kivéve persze, ha ti is tündérek vagytok, de akkor meg úgyis tudjátok, amit idáig összehordtam. Na, a többieknek elmondom.

A tündérek világa úgy simul bele az emberi világ szövetébe, mint a puzzle darabkái vagy a lego építőkockái egymáshoz. Ugyanannak a térnek és időnek más-más szeletét töltik ki. Szépen megférnek egymás mellett, mindketten élik a maguk életét, nincsenek közvetlenül hatással egymásra. Megnyugtató hallani? Örülök neki. Ám ez nem igaz. A két világ igenis kölcsönhatásban van egymással, de ezt csak mi, tündérek tudjuk. Érteni értjük-e, az már más kérdés. A tudósaink persze százféleképpen meg tudják magyarázni, ámbár megérteni és megmagyarázni valamit szerintem nem egészen ugyanaz. Vegyünk egy egyszerű példát: elméletileg bármikor meg tudom magyarázni, miért pont itt és ezt a munkát végzem (vagy éppen nem végzem, mint most), abban azonban nem vagyok biztos, hogy értem-e ennek az igazi okát. Mármint nem a megmagyarázásnak, hanem a miértnek. Talán más is van így ezzel.