Tündér-mese

14. Segítő kezek

Tudjátok, mire jöttem rá? A párkapcsolat és az együttélés többségében hétköznapokból áll. Bár lehet, hogy ez csak számomra újdonság. A boldogság nem egy folyamatosan jelen lévő állapot, nem lebegsz egyfolytában a föld felett, nem jársz minden pillanatban a csillagok között. Talán így van jól. A boldogság valami olyasmi lehet, hogy megéled, igazán megéled a hétköznapokat megédesítő örömteli kis pillanatokat. Mint amikor egy sütiben gyümölcsdarabokat találsz. A boldogság a pillanatok örömeinek színes szőttese.

Sokféle boldogság van. Az is az, amikor csak ülünk otthon Vajkkal, ő játszik valamit vagy csetel a haverokkal a telefonján, én közben könyvet olvasok, és csak a lábunk ér össze az ágyon. Az is az, amikor elmegyünk együtt moziba, vagy sétálgatni, vagy közösen főzőcskézünk. Az is az, amikor csak fogjuk egymás kezét, összebújunk, bámuljuk a másik arcát, és megéljük az érzést, hogy mi ketten összetartozunk. Olyankor béke van és harmónia. Nyugalom. Zen. Körülöttünk a lakásban semmi sem zizzen.

Legfeljebb a kis virágom énekelget halkan. Egészen bonyolult, gyönyörűséges dallamokat. Valószínűleg jelentése is lehet, bár nem értem a szövegét. Nem magyarul dalol. Talán virágnyelven. Már neve is van: Dalidának hívjuk. Rafinált kis növény ám, szeret hízelegni, szereti, ha vele foglalkozunk. A kezünkhöz dörgölőzik a leveleivel, hogy egy extra adag tündértápoldatot kunyeráljon. Előfordul, hogy mindkettőnknél bepróbálkozik. Kinőtt a kamaszkorból, most már szót fogad (többé-kevésbé), amikor vendégeink vannak. Vajk a szigorú gazdi (legalábbis ezt hiszi magáról), de valójában olyan, mint egy lányos apuka, akit a kislánya simán az ujjai köré csavar. Tudom. Érzem a kis Dalida érzéseit. Szerintem már ő is rájött erre, mert egy ideje nem próbál meg átverni. Az őszinte érzéseivel többre megy. Még mindig nem fér a fejembe, hogyan szerezhetett Vajk egy emberi virágüzletben egy ilyen öntudatos kis szobanövényt. De valahogy egy család vagyunk így. Ha van kutyátok vagy cicátok, akkor biztosan megértitek.

Elmúlt a karácsony, az újév, az ünnepek, és mi tesszük, amit mindenki más: élünk és dolgozunk. Valójában ez az élet, nem kalandregény, de együtt egy közös kaland. Két világ határán élek, olyan vagyok, akár egy ingázó. Reggel átmegyek tündérföldére, mintha egy csendes, vidéki kisvárosban dolgoznék, és munka után hazajövök a lármás Pestre, az emberek közé. Miközben ki se teszem a lábam a városunkból.

Mostanában sokat járok a könyvtárba. Vajk úgy tudja, hogy a munkámhoz kell. Nem egészen. De még nincs bátorságom elmondani neki, meg azt sem tudom, mit is mondhatnék. Miss Poirotként kezdek ráébredni, mekkora fába vágtam a fejszémet (már persze attól eltekintve, hogy tündérként sohasem emelnék fejszét egy fára). Nem könnyű a nyomozólét.

A könyvtárunk, valamiféle érthetetlen véletlen folytán, pontosan ugyanott található, ahol a ti Fővárosi Szabó Ervin Könyvtáratok. Még az épületük is hasonló. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ki koppintott kit. Már elolvastam egy rakás régi dokumentumot az ötvenes évekről. A mi ötvenes éveinkről. Nálunk nem volt se forradalom, se kommunizmus, mi ugyanolyan békés életet éltünk, mint addig. Ám a ti világotok történései mégis hatottak ránk.

István bácsi jól emlékezett Szvetlána szavaira: a Budapesten és az országban dúló harcok miatt a Tündértanács lezáratta a portálokat. A biztonságunk érdekében. Senki se mehetett át, és tőletek se jöhetett senki vissza. A korabeli dokumentumok szerint a harcok következtében sok portálunk el is pusztult. Az akkori protokollok még nem tartalmaztak olyan erős védővarázsokat, amik ellenállhattak volna például egy tanknak.

Nem tudom, hány tündér rekedhetett odaát az emberek között. Mindig is nagy jövés-menés volt, nem ma kezdtünk átjárni közétek. Biztos, hogy nem csak Szvetlána járt így. Az egyik délután találok egy megsárgult jelentést, ami arról szól, hogy egy kis csapat tündérnek végre sikerült hazajutnia Ausztria felől. Az ottani portálok szerencsére működtek. Ha István bácsi Szvetlánája tényleg az én nagymamám nővére, akkor talán ő is így menekülhetett meg, miután István bácsi segítségével eljutott a határon túlra.