Tündér-mese

5. Nyár van

Valami megváltozott a kiállítás óta, érzem. Talán én változtam meg? Nem, nem kézzelfogható dolog ez, ne higgyétek, hogy kinőttek a szárnyaim, vagy hirtelen művészetekben jártas és magabiztos tündérré lettem. Ez valami belső változás. De érdekes, nem tagadom. Arra döbbentem rá, mennyire sokszor vagyunk (vagyok) az előítéleteink rabjai, és mennyire nem látjuk meg azt, ami a szemünk előtt van. Itt van például Manon, aki nagyon szórakoztató és okos idős hölgy, vérbeli művész, és nagy lélek. Számomra eddig csak egy arc volt a pénztárgép túloldalán. De mostantól már műalkotásokat látok, ha rá gondolok, pazar látványgömböket, bennük a fantázia varázslatos képeivel. Ez maga a művészet varázsa.

Vagy akár mondhatnám a zenét is. A rádióban egyre gyakrabban hallom az Iluschka valamelyik új slágerét (tényleg a csapból is ők folynak). Még mindig nem szeretem őket, de néha azon kapom magam, hogy akaratlanul is fülelek, kihallom-e a zenéjükből a hegedűszót. A botfülemmel ez nem olyan könnyű feladat, ám amikor sikerül, újra látom a lelki szemeim előtt Kávát (illetve Kaiyát). Nem túlzott, tényleg nagyon jól játszik. És a színpadon álló Kaiya, meg a galériában megismert Káva két teljesen különböző személy, ugyanabban a testben. Káva tehetséges, nyitott, okos és szellemes, mégis csak akkor vesszük őt igazán észre, amikor Kaiyává változik. Lehetünk-e egyáltalán önmagunk képében sikeresek?

A munkában elszántan javítom a hatékonyságot (remélem, nagyon büszke rám a vezetőség). Ez a rejtélyes vezetőség olyan megfoghatatlan dolognak tűnik. Látta már őket valaki? Csak a képviselőik hangját hallom néha. Egyszer éppen egy tárgyaló előtt mentem el, aminek résnyire nyitva felejtették az ajtaját (esküszöm, nem hallgatóztam, csak a füleimet hegyeztem - mintha nem lennének így is elég hegyesek, elmehetnék velük tartalékos húsvéti nyúlnak -, mert odabentről dühös veszekedés hangjai szűrődtek ki). Romuluszt hallottam, ahogy ingerülten vitatkozik valakivel a béremelésünkről. Az a másik hang azt mondja: "Ha nem lennétek ilyen mohók, te és a dolgozóid, sokkal nyereségesebben működne a hivatal!". Romulusz válaszát már nem hallottam, de elgondolkodtatott az a mondat a mohóságról. Felmerült bennem egy kósza gondolat: talán ha nem lenne olyan mohó a vezetőség se, lehet, hogy kicsivel több juthatna mindenkinek (nemcsak az éhező vezetőknek) az egész világon?

Szóval, nyár van, javában tart a szabadságolási szezon, sokan vannak távol, helyettük is dolgozni kell valakinek. Több munka jut az ittmaradottakra. Sebaj, még néhány hét, és rajtam a sor! Élvezzétek addig a nyarat. De mikor rám kerül a sor, én is azt szeretném tenni (szerencsére nincs mobiltelefonunk, sem pedig e-mail, amivel megzavarhatnák a pihenésünket, vagy szabadság alatti munkát sózhatnának a nyakunkba). És mivel mindennek van határa, változtatok a heti rutinomon is. Hetente egyszer korábban jövök el a munkából (csak nem rontja annyira a hatékonyságot), hogy legyen időm arra is, ami igazán fontos az életben. Az életre.

Elmegyek egy könyvesboltba, vagy egy antikváriumba. Sétálok a parkban. Beülünk egy cukrászdába Lajtával (és figyelek rá, hogy ne rendeljen össze mindent, mert nem bír magával, ha édességről van szó). Csevegünk, pletykálunk és hülyéskedünk, mint két gondtalan barátnő, valamikor az egyetem alatt (tényleg, mondtam már, hogy az egyetemen találkoztunk?).

Egy karra jártunk, csak más-más szakra, és egyikünk se tudta, tulajdonképpen mit is keresünk ott. A saját siralmas műszaki képességeimről már meséltem, beleértve, hogy - emberi kifejezéssel élve - humán beállítottságú vagyok. Lajta meg, mint kiderült, inkább pasizós beállítottságú. Mi voltunk a két szerencsétlen tündérlány a műszakis fiúk között. Sokszor rágott az ideg, hogy hogyan fogok elkészülni a beadandóimmal határidőre, mikor azt sem tudom, eszik-e vagy isszák az adott feladatot.  Nem voltam buta, hiszen amit elméletből meg lehetett tanulni, azt mind megtanultam, csak valahogy a gyakorlattal  gyűlt meg a bajom. Bezzeg, ha egy irodalmi esszét kértek volna műszaki modell helyett! De ezekben az egyetemi tanárokban nincs semmi rugalmasság és kreativitás... Kellett nekem műszaki képzést választanom! Töredelmesen bevallom: nem választottam, hanem nyertem egy tanulmányi versenyen elért helyezéssel, és hülye lettem volna kihagyni. Bár gőzöm se volt, mire vállalkoztam, és talán ez is az egyik oka a mai "mesébe illő" karrieremnek.