Tündér-mese

17. Sztárom a párom?

Egyedül vagyok. Csak téblábolok a lakásban, és nem találom a helyem. Voltatok már így? Akkor tudjátok, mit érzek. Számomra eddig ismeretlen fogalomnak számított ez a fajta egyedüllét. Nem jó. És a nyomott hangulatomat részben magamnak köszönhetem. Az úgy volt, hogy Vajk szólt: munkahelyi csapatépítésre kell menniük. Három nap, két éjszaka, valami vidéki kastélyszállóban (mert meg kell adni a módját, ha már egyszer "hasít" a cég). Nem örült neki, nem szereti ezeket a csapatépítőket. És én itt követtem el a hibát: megkérdeztem, muszáj-e elmennie. Muszáj, mondta. Ez a hivatalosan nem kötelező, ám a vezetőség által melegen ajánlott program. Buta voltam, mert minálunk ismeretlen ez a szokás, és ugyan a fogalmat magát ismerem, de a működéséről nem tudok semmit. Így aztán tovább kérdeztem, próbáltam némi "női csáberőt" bevetve maradásra bírni őt.

Nem kellett volna, most már belátom. Vitatkoztunk, veszekedtünk, és végül morcosan, rossz hangulatban ment el, én meg abban a pillanatban megbántam mindent, ahogy kilépett az ajtón. Miért kellett önzőnek lennem, ostobán és gyerekesen viselkednem? Nem jókedvében teszi, amit tesz, ez néha a munkájával jár, én pedig nem tehetem kockára a megélhetését. Most szégyellem magam. Előtte is, előttetek is, önmagam előtt is.

Egyedül bóklászom az üres lakásában (a lakásunkban?), céltalanul. Már minden elképzelhető házimunkát megcsináltam. Most érzem csak igazán, mennyire hiányzik innen Vajk jelenléte, a szavai, a mosolya, ahogyan együtt és egymás mellett létezünk. Iszonyúan hiányzik, és ez az érzés hozzásegít, hogy megértsem, az eltelt rövidke idő alatt mennyire ráfüggtem a páromra. Egészséges dolog ez? Nem tudom. Nagyon erősen kötődöm azokhoz, akiket szeretek. Nem, ezen nem tudok, és nem is akarok változtatni.

Megtehetném, hogy erre a két éjszakára hazamegyek a saját lakásomba, de nem teszem, nem érzem helyénvalónak. Megérdemlem, hogy szenvedjek, és tűkön ülve várjam őt haza. Kétségbeesésemben felhívom Rózsát, Vajk barátjának, Botondnak a menyasszonyát. Róla már meséltem nektek, mennyire aranyos és rendes lány. Most is türelmesen végighallgat, és vigasztalni próbál. Meg némi önmegismerésre késztetni.

Féltékenységből nem akartam, hogy Vajk elmenjen? Nem, nem vagyok féltékeny, szinte biztos vagyok benne (már amennyire ebben biztos lehet bárki is), hogy nincsen okom rá. Önzésből? Igen, lehetséges, mert nem szívesen vagyok távol tőle. De tudom, hogy nem szabad rátelepednünk a párunkra, nem szabad megfojtani a szeretetünkkel, hagyni kell egymásnak énidőt. Az eszemmel tudom. Ez az első alkalom, hogy Vajk két éjszaka sem alszik itthon. Rózsa megértő. Elmondja, hogy neki is nehéz, amikor Botondnak kell elmennie hasonló programokra, vagy vidéki kiküldetésre. Megtanulta elfogadni és elviselni.

Ez nekem is reményt adhat. Hiszen Vajk nem itthagyott, csak dolgozni ment (vagy szükséges pofavizitre, ami egyre megy). Lassan megnyugszom. Nemsokára hazajön hozzám, én pedig tanulok a butaságomból, és máskor nem kezdek el gyerekeskedni ilyesmin. Az együttélést is tanulni kell, és biztosan lesznek még próbára tevő helyzetek a közös életünkben. De akarom ezeket, akarom őt, és vele együtt ezt az életet! Szerelmes vagyok. Megtanulok mindent, amit csak kell.

A nappal eltelik. Dolgozom, bevásárolok, hazajövök. Az este rossz. Nincs kihez szólnom, és felhívhatnám ugyan megint Rózsát, de nem akarom zavarni őket a nyomorommal. Felnőtt nő vagyok, meg kell tudnom birkózni a problémáimmal. Birkózom hát. Egész este. Nem segít a szabadfogású önsajnálatomban, hogy bármerre is nézek, mindenről ő jut az eszembe. Fekszem a közös ágyunkban, magamhoz ölelem a pizsamáját, ami őrzi az illatát, és a közösen átélt csodálatos pillanatainkra gondolok. Hát, az emlékek se könnyítik meg a dolgomat. Persze Sóska barátunknak erre is lenne egy "bölcs" aranyköpése, például: "Petra, tudod, hogy a távolság nem más, mint a sebesség szorozva az idővel!". Tudom, baszki! Csak remélem, gyorsabban fog telni az idő, hogy eltüntesse végül a távolságot.