Tündér-mese

15. Új nézőpontok

Azért nem úszom meg a vásárlást se. Ha már egy plázában vagyunk, Lajta nem hazudtolja meg önmagát. Talán több is ez számára, mint egyszerű ruhabeszerzés: örömforrás, vigasztalódás, kiteljesedés. Mint nekem a könyvek. Ő a ruhák között érzi komfortosan magát. Amit talán meg akar osztani velem, azért kérdezi mindig a véleményem, pedig tudja jól, hogy nem értek hozzá, és nincs is szüksége az én botcsinálta divatügyi makogásomra. Lehet, hogy ez Lajta egyik szeretetnyelve, amit így fejez ki?

Új nézőpontból látom őt. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy a gyönyörű legjobb barátnőm hasonló kétségekkel és problémákkal küzdhet, mint én. Az meg aztán végképp nem, hogy ő irigykedne rám, a működő párkapcsolatomért. Ez annyira elképzelhetetlen és nonszensz gondolat volt mostanáig. A legrosszabb az, hogy segíteni se tudok. Nem akarok rossz kerítőnőt játszani, fűvel-fával összeismertetni, hátha köztük lesz az igazi. Nem is ismerek ennyi potenciálisan szóba jöhető pasit. Egyet tehetek, megpróbálom kicsit elterelni a figyelmét, hogy ne ezen görcsöljön folyamatosan. Talán a gyakori futó viszonyai is ennek a kétségbeesett keresgélésnek a jelei. Amik ugyanúgy nem visznek előre, mint az én egykori passzivitásom. Én is véletlenül és váratlanul találtam rá a szerelemre (vagy botlottam bele, hogy pontos legyek).

Hűségesen kísérgetem Lajtát üzletről üzletre. Nem nyafogok, és nem mondom, hogy fejezzük már be, mert leszakad a lábam a sok talpalástól. Ami egyébként igaz, az állóképességem nem lett varázsütésre kirobbanó. Kicsit kívülről nézem önmagunkat. Olyanok lehetünk, mint két emberi barátnő. Ugyanúgy viselkedünk, mint a plázát megtöltő tengernyi ember. Itt és most nincs semmi jelentősége a tündérségünknek (amire csak a szokás szerint hegyesen maradt füleim emlékeztetnek). Voltaképpen ti és mi nagyon sok mindenben hasonlítunk. A gondolkodásunk is, ami kissé skizofrén módon ugyanolyan és más is egyszerre. Nem vagyunk egyformák. Két faj gyermekei vagyunk, ám valójában ez csak annyi különbséget jelent, mintha egyazon nép két különböző országba szakadt nemzetiségei lennénk. Más a kultúránk, mások a szokásaink, de az álmaink, a vágyaink, a félelmeink, az örömeink ugyanazok, miként az anyanyelvünk is. Talán nem vagyunk egy vérből valók, de attól még lehetünk testvérek.

Mint Lajta és én. Egy idő után megszán, kijelenti, hogy Vajk már biztosan vár rám, és hazafelé vesszük az irányt. Elkísérem a portálhoz, elköszönünk egymástól, és mindketten elindulunk haza: ő tündérföldére a portálon át, én az emberi Budapest utcáin gyalogolva. Holnap odaát találkozunk. Kettőnk közül ő él mozgalmasabb életet, mégis az enyém a bizarrabb, két világ határán egyensúlyozva. Ma már észre se veszem, olyan természetessé vált, mint az, hogy lélegzem.

Majdnem egyszerre érünk haza Vajkkal. Éppen csak letettem a táskámat, kezet mostam, átöltöztem, és már hallom is, hogy zörög a kulcs a zárban. Észrevettétek, hogy mit jelent ez? Bizony! Saját kulcsom van Vajk lakásához, az otthonunkhoz, nem csupán a szívéhez. Adok neki egy esti üdvözlő puszit. Enyhén sörízű a szája (elmentek egy kis kikapcsolódásra a srácokkal), de nem zavar. Hosszú hónapok óta együtt vagyunk, és sose láttam őt részegen, még spiccesen se. Nagyon fegyelmezetten tartja a mértéket mindig, büszke vagyok rá.

- Tessék, ez a tied, Petra - nyom a kezembe egy kis csomagot.

Értetlenül forgatom a dobozt. De hiszen nincs is évfordulónk! Közepes méretű, akkora lehet, mint egy könyv. Óvatosan kibontogatom. Egy kütyü lapul benne, amit már látomásból ismerek, mióta tanulgatom az informatikát: egy tablet.

- Köszönöm szépen! Ezt miért kapom?

- Szükséged van rá a kutatásodhoz - feleli magától értetődően. - Ez kicsi, bárhová magaddal tudod vinni, tudsz vele jegyzetelni, keresni az interneten, és elég nagy a tárhelye, hogy elmenthesd rá, amit találsz. Könnyű kezelni, majd megmutatom. És ez is a tied.