Három testvér, két királyság, egy trón.
A sárkányok tánca véget ért, de egyik oldal sem mondhatja, hogy nyert volna. Aegon örökre megnyomorodott, Aemond pedig gyengébb, mint valaha. A királyságok irányítása mégis az ő vállukat nyomja és Ellisonét...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ellison
Valaki kopogott az ajtón. Valaki már percek óta kopogott azon a rohadt ajtón. Egy halálra ítélt. Egy legújabb öngyilkosjelölt. Ellison esküdni mert volna rá, hogy a folyamatos dörömböléssel szét akarják zúzni a koponyáját és pépesíteni akarják az agyvelejét.
Nem akart még felkelni. Ha őszinte akart volna lenni semmit sem tett volna kevésbé szívesebben, mint hogy kinyissa a szemét, vagy kiszóljon a folyosóra.
A takaró alatt meleg volt, még érezte Aemond csókjait az előző éjszakáról a bőrén, ha elég erősen lehunyta a szemét még hallotta a sóhajait, ha beleszagolt a levegőbe még érezte a közös élvezetük illatát. A lába még mindig a herceg csípőjén pihent, a férfi karja a bordáin nyugodott, a csuklóján viselt farkasfejes karkötő - amit az északi férfiak viseltek, amit felnőtté válásukkor kaptak miután kiállták a próbákat vagy amit az uralkodó ajándékozott nekik, hogy teljes beleszólásuk legyen az északi ügyekbe - Ellison hátához nyomódott.
Aemond haja csiklandozta Ellison arcát. Nem, soha nem növesztette vissza olyan hosszúra, mint amilyen a háború előtt volt, de a királynőt nem zavarta egy idő után. Aemond arca így is helyes volt, sőt, így csak jobban látszódtak a szemei, az igazi és a zafír is. Rengeteg gondot jelentett volna a hosszú haj rendben tartása, mivel Aemond csak bizonyos emberekben bízott meg annyira, hogy segítséget kérjen tőlük a hajmosáskor. Egyedül képtelen volt rávenni magát, hogy vizet öntsön a fejére, vagy lebukjon a víz alá.
Hosszú, hosszú évek teltek el a háború óta, de bizonyos dolgok sosem tértek vissza a régi kerékvágásba. Valahogy megtanultak így élni. Már rutinosan kaptak egymás után éjszaka, ha valamelyikőjük rémeket látott a sötétben, már rutinosan szorították meg egymás kezét, ha valamelyikőjük túlságosan belemerült valami rettenetes emlékbe, ha pedig nem voltak egymás mellett, amikor a másik felkelt tisztában voltak vele, hogy a gyerekek szobájába megtalálják egymást.
Ellison morgott egyet, amikor a kopogás nem fejeződött be és Aemond nyak hajlatába nyomta az arcát, hogy valahogy megszabaduljon az idegesítő hangtól.
– Nem tudom, ki ez - dörmögte Aemond Ellison fülébe reggeli mély hangján -, de esküszöm, ez volt az utolsó napja a földön!
– És, ha Aerion az? - kérdezett vissza Ellison csukott szemekkel.
– Akkor az ő érdekében remélem, hogy eltakarodik mielőtt kinyitom az ajtót.
Aemond kidörzsölte a szeméből az álmot és már éppen a wenge fából készült, sárkányfejes sétapálcájáért nyúlt volna - amit Aegon készítettett neki a háború után, hogy az öccse rangjához méltó bottal járjon, ha már a tüdeje miatt szüksége volt rá, ha hirtelen meg kellett támaszkodnia egy-egy durva köhögőroham alkalmával -, mikor Ellison inkább a mellkasára tette a kezét és felállt az ágyból, hogy kinyissa az ajtót. Közben magára terített egy köntöst - hasonló ezüst színűt, mint, amit a nászéjszakájukon viselt, ami azóta is Aemond kedvenc színe volt a feleségén - és végül nagyot ásítva lenyomta a kilincset.
