Három testvér, két királyság, egy trón.
A sárkányok tánca véget ért, de egyik oldal sem mondhatja, hogy nyert volna. Aegon örökre megnyomorodott, Aemond pedig gyengébb, mint valaha. A királyságok irányítása mégis az ő vállukat nyomja és Ellisonét...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Aemond
– Elveszettnek tűnsz hercegem - ült le a tuskóra Frode Aemond mellé.
Aznap reggel valahogy túl szorosnak tűntek a Vörös Erőd falai. Főleg köztük élni és bolyongani naphosszat. Fojtogatóan szorosnak, ezért Aemond úgy döntött, hogy inkább a palota mögötti kertben telepszik le egy kis időre. Ott ahol a falak alacsonyabbak voltak, de a domb magasabb, a vízhez közel, de mégis elég távol ahhoz, hogy a herceg csak a hullámokat hallja, a tengert viszont ne lássa. Aztán valahogy ott maradt, egész napra és csak nézett maga elé miközben a Nap felkelt, átnyargalt arany hintaján az égen majd bealkonyodott.
Aemond Frodera nézett és egy kicsit arrébb ült a tuskón, hogy az északi pap kényelmesebben ülhessen mellette.
– Ellison küldött utánam? - kérdezte inkább a férfi, mire Frode megrázta a fejét.
– Én akartam jönni.
Aemond bólintott majd visszavezette a tekintetét az előtte lévő kastély vörös tégláira, a gyakorlópályára, amely földjén még mindig felverték a port a rajta lovagolni tanuló ezüst hajú gyerekek. Gaemon és Jaehaera. Aemond tanította őket lovagolni, de jól látszott rajtuk, hogy csupán évek kérdése, hogy megelőzzék a tanárukat és többet tudjanak, mint Aemond valaha tudott. Talán ez volt a sorsa mindenkinek, aki valaha élt, megpróbálni felnevelni a gyermekeit és aztán nézni, ahogy lehagyják mindenben. Aemond pedig semmit sem szeretett volna jobban, hogy megnézze őket közben. Azonban a zsebében lévő kendőn jóval több vér volt, mint addig valaha, a feje túl könnyű volt, a mellkasa pedig egyre nehezebb. Túlerőltette magát és megfázott. Nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy rájöjjön.
– Szerinted látom még őket valaha? - kérdezte Frodet Aemond halkan, reszketőn, olyan mélységgel a hangjában, amiből egyből kiderült, hogy egész nap egy szót sem szólt addig a pillanatig.
– A haláltól félsz hercegem?
– A haláltól nem - rázta meg Aemond a fejét. – Az istenektől félek.
Frode összeráncolta a homlokát, ahogy a herceg felé fordult és nagyot sóhajtott.
– Sosem hittem az istenekben - folytatta a herceg. – Nem hittem a Hetekben, mert nem csak hagyták, hogy kivájják a szemem az anyám imádságai ellenére sosem kaptam kompenzációt miatta tőlük, szerettem a valyr istenekről szóló mondákat, de nem gondoltam soha, hogy bármi valóság alapjuk lenne, sosem hittem az északi istenekben, akikhez Ellison imádkozott, sem a dorne-i homok istenekben, a kalózok vízbefúlt istenében pedig főleg nem. Csak a halálban. Abban, hogy hosszú, hosszú időre elfordul majd tőlem, ha nagyon szépen kérem.
– Attól félsz, ami a halál után vár rád - jött rá Frode Aemond pedig aprót bólintott.
– Attól félek, hogy a hitetlenségem miatt örök kárhozatra jutok. Nagyon sokat veszítettem Frode. Elveszítettem a nővérem, az öcsém, a keresztfiaim, elveszítettem a férfit, aki apám helyett apám volt. Ők mind a Hetekhez imádkoztak. Ugyanakkor a családom... a feleségem, a gyerekeim... akik a legfontosabbak számomra a világon északi istenekhez imádkoznak. Attól félek, hogy, amikor meghalok egyikükkel sem találkozhatok majd. A Hetek kiűznek a mennyországukból, mert hitetlen voltam, az északiak nem tűrnek majd meg, mert nem vagyok északi.
