Három testvér, két királyság, egy trón.
A sárkányok tánca véget ért, de egyik oldal sem mondhatja, hogy nyert volna. Aegon örökre megnyomorodott, Aemond pedig gyengébb, mint valaha. A királyságok irányítása mégis az ő vállukat nyomja és Ellisonét...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Aerion
Még nem kelt fel rendesen a nap, amikor Aerion kiszállt az ágyból a kakas órájában. Olyan csendesen, ahogy csak tudott felöltözött, hogy meg ne zavarja a mellette fekvő angyal álmait, de azért mégis végigsimított csillagfényként szikrázó hajzuhatagán és egy csókot nyomott a lány tarkójára mielőtt otthagyta volna.
– Avy jorrāelan! – suttogta majd az övére tűzte a kardját és kisurrant a szobából.
Odakint az őrök egyből haptákba vágták magukat, ahogy meglátták a herceget, mire a fiú biccentett feléjük egyet és elindult a palota hosszú, végeláthatatlan folyosóin át a katakombák felé. A szolgálók javarésze is ilyenkor ébredezett fel az álmából a herceg viszont egyiknek sem zavarta meg a munkáját. Helyette egészen egyszerűen eliszkolt a folyosón, ha meglátott valakit és köddé vált mielőtt bárki is rájöhetett volna, hogy ott van.
Amikor elég közel került a feneketlen mélységbe vezető meredek csigalépcsőhöz leakasztott egy fáklyát a falról maga mellől és elindult a járatban. A lépcső úgy tűnt örökké fog tartani, percekig pörgött körbe körbe, meredeken, csúszósan, a herceg egészen beleszédült, de aztán végül fény villant a fokok között a járat alján Aerion pedig felakasztva a fáklyáját az egyik akasztóra belépett a terembe.
Sosem szerette ezt a helyet. Gyerekként gyűlölt lejönni ide, megnézni a sok Targaryent, akiknek a falak alatt állítottak emlékszobrot, mert mindig félt a szellem történetektől, amiket a nagybátyja mesélt nekik teliholdas, őszi éjszakákon. Aztán felnőtt és ez a gyűlölet inkább önmarcangolássá vált, mint mesebeli lények utálatává. Mert akárhányszor lépett be a katakombákba és vezette végig a tekintetét az isteni szépségű arcokon, egy idő után mindig megtalálta a sajátját is közöttük és Aerion semmit sem gyűlölt jobban, mint tükörbe nézni.
Caden irigyelte érte. Azt mondta, nem igazságos, hogy Aeriont annyira szeretik az istenek, hogy majdhogynem az apja hasonmásává tették felnőttként. De Aerion csak az átkot látta benne. Hiszen ki akart volna minden mosakodásnál szembenézni az első férfival, akit megölt? Ki akart volna minden alkalommal emlékezni egy gyerekkori ballépésére, ami végül az apja életébe került? Sosem beszélt erről senkinek, sosem mesélte el még Cadennek sem, hogy mi bántja minden alkalommal, ha az apja szobrára néz. De attól még, hogy nem beszélt róla, a bűntudat sosem tűnt el.
Pedig sok víz lefolyt azóta a fekete vizű folyón... Aerion felnőtt, megházasodott, gyereke született azalatt a tizenegy év alatt, ami az apja halála óta eltelt, azonban semmi sem létezett a világon, ami képes lett volna lemosni a kezein lévő vért. Rémálmaiban szinte belefulladt.
De Caden előző éjszaka olyan szépen kérte, hogy jöjjön el vele egy órára megemlékezni! Annyira szerette volna, ha Aerion vele tart, hogy a koronaherceg nem tudott nemet mondani neki. Cadent megnyugtatta, ha az apjuk szobrával beszélt, és ki volt Aerion, hogy megtagadja tőle egy ilyen fontos napon ezt a nyugalmat? Évente egyszer kibírta. Magától amúgy sem jött soha a katakombákba.
