Egy új kezdet hajnalán(Dramione ff)

6.fejezet: Ez a büntetésem

/Draco szemszöge/

Lételemem a rejtőzködés és a meghátrálás, ha Hermione Granger-ről van szó. Ezért hagytam ott kétségek közt hánykódva az egykori Griffendél hercegnőt. Nem akartam, hogy tudomást szerezzen arról, hogy Miss Duvass milyen büntetésről beszélt. Inkább higgye azt, hogy belekeveredtem megint valamibe és azért keresett fel engem az a varjúképű. Nem állt szándékomban, hogy valaha is megtudja a büntetésem a múltra vezethető vissza és hogy mondhatni kínzásnak vetnek alá.

Már most, ha belegondolok mi vár rám, az egész testem beleborzong és émelyítő hányinger tör rám a tehetetlen érzéstől. Mindig megpróbálom a testem megerősíteni a rá váró megpróbáltatásra, de sajnos lehetetlennek bizonyul felkészülni arra a fájdalomra. Ám megérdemlem. Granger is ilyen fájdalmat érezhetett, mikor a nagynéném a karjába véste azt a szót, épp ezért elfogadom a büntetésem, ha arról van szó vezekeljek bűneimért.

Hermione azonban soha nem tudhassa meg, milyen kínokat élek át. Harry által tudom, hogy a kínzása óta nem bírja elviselni, ha valakit bántanak, még ha az egy rossz ember is akkor se akarja elfogadni. Embertelen módszernek tartsa. Még a Halálfalók büntetéséről se akar hallani, pedig ők aztán megérdemlik a kínzást, de Hermione számára az is kínszenvedés lenne. Ezen érzései a traumájára vezetnek vissza, ezért nem derülhet rá fény mi történik velem.

Soha.

Mély gondolataim közben az központi terembe érkeztem. Ezen helyiség arra szolgált, hogy az aurorok felvegyék az elkövetkezendő feladatot vagy a munkából hazatértek megpihenjenek. Természetesen ez a hely mindennel el volt látva, ami ehhez szükséges volt. Volt egy tábla, ahova a halálfalók fényképe volt felragasztva. Ezen arcokat már annyira jól a fejünkbe véstünk, hogy ha meglátnánk az utcán őket akkor is tudnánk kicsodák. Nem bújhatnának el a muglik között se.

A helyiségben volt még egy seprű tároló szekrény, mivel hogy nem sokan szeretik a hoppanálás-t használni a hagyományosabb módszerekkel jutnak el a célig. Nekem ezzel semmi gondom. Én is jobb szeretek seprűn lovagolni, olyankor mindig felszabadultnak érzem magam és élvezem a szél erőteljességét az arcomon. Szabadság. Olyankor, mindig az jut eszembe. Valószínűleg ezért is szeretem a kviddics-et, mert a játék közben seprűn is ülhetek, meg elfelejthetem minden gondom. Harry tudhatja mit érzek, mert ő is ugyanúgy nem hagyta abba a kviddics-et. Fura belegondolni, hogy régen ellenfelek voltunk, most pedig egy csapatban játszunk.

Volt egy fegyvertároló szekrény is a teremben, ugyanis néhány varázsló társam előszeretettel használta a muglik módszerét arra vonatkozóan, hogy elkapjanak egy haláfalót avagy sötét varázslót. Volt ott kard, szablya, tőr és hegyes vívásra alkalmas eszközök teljes arzenálja. Én persze megelégedtem a pálcámmal, így azt a szekrényt én nem sűrűn használom, csak akkor ha más megoldás nincs.

Utolsó sorban pedig voltak asztalok, ahol a jelentéseket írhattuk meg, ugyanis Potter főnök úr ragaszkodott hozzá, hogy írásban is meglegyen a rajtaütések történései. Így nem volt probléma egy esetleges minisztériumi ellenőrzés során.

A terem most dugig volt aurorok-al, ami nem csoda elvégre már hetek óta nem volt semmi jele a halálfalóknak. Ez így tényleg unalmas. Odamentem az asztalomhoz és a látványtól kissé megtorpantam. Merlinre. Mi ez a sok pergamentekercs az asztalon?

- Draco, remélem elégedett vagy a teljesítményemmel? - hangzott fel mellőlem egy jól ismert hang. Fejemet arra fordítottam és szemem a vigyorgó arc láttán összeszűkült. Szivárvány haja rögtön szemet szúrt nekem, amit amíg élek nem tudok megszokni, valamint a mindig változó kontaktlencséje se igazán a kedvencem. James Goodwin. Életem megrontója mondhatni. Amikor auror lett belőlem Potter ezt az aranyvérű alakot osztotta be mellém, mert szerinte nekem jobban megy majd a munka, ha egy velem egy csoportban lévő varázslóval dolgozok együtt. Nagyot tévedett. James-nél rosszabb társat senki se kaphatott volna.