Egy új kezdet hajnalán(Dramione ff)

11. fejezet: A múlt apró fénye

/Hermione szemszöge/

Hermione Granger, te akkora egy idióta vagy! 

Miért kellett elindulnom az éjszaka közepén, hogy el tudjak aludni? Maradtam volna inkább a szobámban, ahol annyi rengeteg olvasni való van és akkor nem lennék most itt ekkora pácban. Nem lennék itt a Mardekár egykori hercegének árnyakkal teli szobájában, aki csak arra vár, hogy mikor hajlok meg akarata előtt.  Persze, nem szántszándékkal csinálja, hogy megfélemlít, ez egyszerűen árad belőle. A kígyó  lénye még, ami oly sok bánatot okozott sok évvel ezelőtt, a lelke legmélyén még ott van benne. Elég csak azt tennie, amit most is. 

Elég csak ilyen közel állnia hozzám, elég csak megérintenie és a gyomrom valamiért érthetetlen módon összeszorul. 

- Mondd csak, Hermione. Még mindig félsz tőlem? Utálsz azért, amit tettem hajdanán? - kérdezte tőlem és hallhatóan megbicsaklott a hangja. Draco tényleg ennyire bizonytalan volt velem kapcsolatban? Tényleg ennyire számít neki, hogy mit is érzek pontosan? De mit érzek?  - Komolyan mondom, nem változtál semmit ezen a téren. Még mindig félsz tőlem, ugye, Granger? - suttogta fülembe megválaszolva  saját kérdését, amire én  még nem tudtam megadni neki a választ. Mert igazából tagadni akartam és a képébe vágni, hogy nincs igaza. Nem félek tőle. De az hazugság lenne. A lelkem egy kis darabja még mindig retteg tőle és ezt a félelmet nehéz levetkőzni. 

 - Azt akarod, hogy hazudjak neked? - tettem fel ugyanúgy suttogva a kérdést. 

Még jól emlékeztem, hogy a háború után, mikor Draco elköszönt tőlünk, ugyanezt a kérdést tette fel, amire most is ugyanúgy válaszoltam, mint akkor. Malfoy teste érezhetően megrándult mögöttem szavaim súlyától, majd sóhajtott egyet, amitől a nyakamon lévő pihék felálltak.  A vállamon fekvő kezétől, ami láthatóan öntudatán kívül gyengéden  fogott engem, a legszívesebben menekülni akartam volna. 

Egyik részem ezt tette volna. Az a részem akiben még mélyen élt Draco bántó szavai és tettei. Ám a másik részem még jól emlékezett arra, hogy milyen volt ez a gyengéd kéz annál a holdfényes éjszakai táncnál azon a bálon. Akkor,  jó érzés volt, ami fura volt. Draco nem az a személy, aki mellett nyugodt tudnék maradni. Mindig volt benne valami, ami futásra és támadásra késztetett egyaránt. Ám azon az estén, megpillanthattam lénye olyan darabkáját, amit talán senki sem tudott róla. 

Draco elengedte a vállam, ami megnyugvással töltött el, ugyanakkor hiányzott az az érzés, ami az előbb végig suhant rajtam. Rég éreztem olyat. Szőke üstöke meglibbent a mozdulattól, ahogy megrázta fejét és még jobban összeborzolta azt. Ezután maga felé fordított és én felnéztem rá. Hosszan néztem szőke haját, viharos eget idéző szürke  szempárját és elképesztett, amire rádöbbentem vele kapcsolatban. 

Draco mindig ilyen helyes volt?  

Szürke szempárjával fürkészően nézett engem, mintha a vesémbe akart volna látni. Szerencse, hogy nincs eszében, hogy gondolatolvasó varázsaltot használjon ellenem, mert bizony meghökkentené, hogy mit látna most ebben a pillanatban a fejemben. Én magam is megdöbbentem. 

- Nem. Azt akarom, hogy őszinte légy hozzám - mondta csendesen. - Te mindig kimondtad azt, amit gondoltál. Te voltál az egyetlen az iskolában, aki bátran a szemembe merte mondani a dolgokat. Persze ott volt a vörösképű Weasley meg Potter is, mert ők is bőszen megtették, de te mégis sokkal őszintébb voltál, mint bárki akit ismertem. Még úgy is, hogy féltél tőlem és tudtad, hogy következményei lesznek, megmondtad azt, amit még a saját barátaim se mertek a szemembe mondani. De te habozás nélkül még pofon is ütöttél, amiért titkon becsültelek téged - mondta nekem és gyorsan lehajtottam fejem, nehogy észre vegye az arcomon lévő pírt, ami éreztem megjelent abban a pillanatban, hogy megdicsért. Draco Malfoy megdicsért engem, az egyszerű sárvérűt. - Nekem mindig fontos volt az őszinteség. Az apám világ életemben hazugságban nevelt. Számára csak egy eszköz voltam arra vonatkozóan, hogy a Sötét Nagyurat a világhatalom trónjára segítse. Azt gondoltam, hogy ha segítek apámnak, akkor nem fog úgy nézni rám, mint egy ostoba és mihaszna kölyökre, hanem egyszer az életben a fiaként tekint rám. De csupán áltattam magam. Az első hibámnál ellökött magától és onnantól kezdve már semmi se érdekelt igazán. Tettem, amit mondtak. Mondtam, amit elvártak tőlem. Épp ezért felnőttként nagyon fontos lett nekem az őszinteség. Ezért mondd a szemembe, ha félsz, ha utálsz engem, mert azt jobban elviselem, mint a kételyt.