Taplótalpas |SZÜNETEL|

Egy barát

Valamikor augusztus elején.

-Remélem nem versz át kislányom.- nézett rám apám, amint a kályha előtt gubbasztva tüzelőt dobott a parázsló földszármazékra.

-Dehogyis, apa. Úgy ismersz engem?

-Az én véremből vagy, én neveltelek és én is voltam fiatal. Biztos a Képzőművészeti Egyetemre mész?

- Igen.- Sütöttem le a szemem és elkezdtem a cikkcakkos szőnyegmintájú padlót fürkészni. - Nincs más választásom.

- Tamara, ne kezd már megint ezt. Volt választásod.

- Csak az nem, amit szerettem volna.

- Ez az egy kikötés volt a jövőddel kapcsolatban. Csak nem akarom, hogy bajod essen és szerintem anyád sem szerette volna, ha a közrendet választod.

- Jó. - Rántottam meg a vállam beletörődve. Valahogy már egy éve tudtam, hogy ezt akkor sem fogom annyiban hagyni.

- Csak tudjam meg... Hogy mégis közrendre mész, kitaposom a beled.

- Nem fogok.

- Nem viccelek. Sanyi'bá szomszédja rendőr és irodai munkára van beosztva. Elküldik neki az összes közrenddel foglalkoztatottak névsorát és tudni fogom ha mégis...

- Jól van már. Nem jelentkezek, meg lehet nyugodni!

- Jó. Egyébként Tomi keresett, azt mondta hogy holnap is be kéne menned dolgozni mert a mai nap nem volt olyan zsúfolt, így szombaton is ki akar nyitni.

- Szuper.

Tomi a főnököm és egyben az egyik legjobb haverom is. Mindig vele járok el bevásárolni és suli után biciklizni. Igen. Tulajdonképpen biciklivel elmegyünk a Penny-be és a Lidl-be attól függ hogy melyik az olcsóbb. Tomi csak egy évvel idősebb nálam, de már nyitott egy kávézót. Emlékszem, amikor együtt végeztük el az utolsó simításokat az első nap. Teljesen be volt zsongva. Minden apró kis dolog miatt kibukott, például amikor az apukája sütijei nem érkeztek meg időben. Tomi apja ugyanis cukrász volt. A kávés sütik mellett isteni pitét és lepényt tudott sütni. Azóta rengeteg dolog megváltozott. Az apja haldoklik, az anyja halott. Emiatt is tudtuk megérteni egymást. Egyikünk sem ismerte a saját édesanyját, ha mégis, nem emlékszünk rá. Ilyen a sors. Olykor megmutat valamit abból, amit később elvesz. Csakhogy néha keveset mutat meg ahhoz, hogy emlékezzünk is rá. Igazságtalan? Hát persze hogy az. Ebben az életben semmi sem igazságos. Elveszi a legszebb dolgokat az életünkből és várja hogy mégis jók legyünk és hogy felelősségteljesen viselkedjünk. Te is ezt vallod. Olyan vagy mint a sors. Az Én Sorsom. Nehéz erről beszélni, hiszen már több hete nem láttalak. Nem érezhettem égő leheletedet, vágyakozó érintéseidet es kérdő pillantásaid, amelyek vad táncot járva bejárták bőröm barázdáit azon az estén. Azon az estén amikor bujkálva kellett túlélnünk a vizes esőerdő és az időjárás viszontagságait. Nehéz volt otthagynom téged, de muszáj volt. Nem tudtam elviselni azt a választ amelyet már több mint tíz éve kerestem. Tiéd volt. Már akkor is a tiéd volt amikor én nem tudhattam magaménak. Hogy haragszom e? Talán. Nem tudnám megmondani. Utállak? Eszembe se jutna. Nem te tehetsz erről. Nem tudhattad hogy előtte az enyém volt. Sosem tudhattad, hiszen mindvégig az a tudat vett körül hogy a tiéd. Így utólag a szívemre is. Ismertél amikor senki más, tudtad hogy ki vagyok mégse árultál el. Megbíztam benned. Megbízok. Mert szeretlek.

Apa minimum kétszáz ezret tett félre a főiskolai tanulmányaimra. Azt mondta ennyivel tudja támogatni az én ,, művészeti" pályámat. Nagy döbbenetemben azt hittem leesek a székről. Tudtam hogy ezt már hónapok óta gyűjtögethette, hiszen a családi kasszánk nincs éppenséggel csurtig minden nap. Lehet hogy bunkóság elfogadni, ha tudom hogy apa ezt az összeget művészeti cikkekre és ételre adja, de anya biztos jóvá hagyná a döntésemet. Ő is az álmainak élt. Én is annak akarok. Ő biztos támogatna, nem úgy mint apa. Dávid persze a szíve csücske. Őt mindig is jobban szerette. Csak azért, mert ő volt az akit utólag kapott anyától. Úgy gondolta szerintem, ha megmenti anya cuccait akkor érezheti a jelenlétét. Ami szerintem egy oltári hülyeség. Ettől még nem jön vissza. Nem is fog.