Taplótalpas |SZÜNETEL|

Felkészülés

*Hetekkel később*

Már több hete csak az edzéssel és a munkával voltam elfoglalva. Igaz maximum egy-két kilót sikerült leadnom az utóbbi egy hónapban, de nem számít. Sokkal fittebb lettem hála Tominak. Nem is tudom mihez kezdenék nélküle. Neki köszönhetek mindent. Bár még így is nagyon nehéz. Ahogy az eleje is az volt. Mire megszoktam a napi három kilométert már egyből emelkedett négyre. Persze neki könnyebben ment és persze engem kellett noszogatni és csiga tempóban kísérni. Hosszú volt minden egyes perc, de mára odajutottam hogy épphogy megvan a határ. A sok sprint-gyakorlat meghozta a hatását. Volt olyan, hogy az erdőbe mentünk gyakorolni hátha ott könnyebb. Hát nem volt az. Ugyanolyan megterhelő volt, azonban annyi segítség volt, hogy frissebb levegőt szívhattunk be, hála a sok fának és a föld zöldtestű barátainak. Szeretem a természetet. Tudom rengetegszer fogok még ismerkedni vele.

Néztem amint Tomi a gumiabroncsokat helyezgeti ide-oda, amíg odafigyel a távolságukra és a stabil helyzetükre. Tudtam ezeket csakis értem csinálja. Soha sem jött volna ki ide az Isten háta mögé, hogy aztán akadálypályát építsen. Figyeltem amint feláll, kifújja a levegőt trikót viselő mellkasából és letörli a kiütközött izzadtság cseppeket a homlokáról.

-Készen állsz? – Beindította a karórája stopper funkcióját és nekilendülve elrugaszkodott a talajtól. Bámulatos volt. Mintha erre született volna. Gyors lábtempóval végigjutott az abroncsokon és felmászott a csaknem három méteres fa tetejére a ráerősített kötél segítségével. Átugrotta a sártengert a tisztás közepén és nekilendült a nagymacska ugrásnak, majd egyik akadály után jött a következő. Izmos teste hihetetlen sebességgel száguldott, majd hirtelenjében állt meg előttem.

-Nyolc perc. Ami azt jelenti.. – ismét az órájával volt elfoglalva – Neked max tizenegy perc. Addig meg se állunk.

Tudtam nekem itt van a végem. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez csak egy reggeli bemelegítő lesz szeptembertől.

Már több mint százhatvankétszer gondoltam át hogyan viselkedik egy kadét a felettese jelenlétében. Tiszteleg, vigyázz állás, fej felemel és nem pofázik feleslegesen. Biztosan bizonytalan voltam a biztosságomban amikor végignéztem a katonai egyenruhán. Tudtam, hogy ez vár rám és sokat gyakoroltam, mégis felkészületlenül éreztem magam.

Menni fog! Mondtam magamnak, hátha öntök magamba egy kis erőt. Menni fog? Talán. Nem. Menni fog! Ez volt az álmom. Végre annak élhetek, akárcsak Dávid.

Az egyenruhát még az egyik megbeszélésen kaptam amikor a suliról tartottak bemutatást. Persze apám úgy tudta a művészetibe megyek, máskülönben el se engedett volna. Feltettem a sapkát és belegyűrtem a hajam. A tükörképemre vicsorítottam és tudtam ez így nem jó. Előkaptam egy ollót és lejjebb vágtam a középhosszú hajamból, ahogy az elbeszélés előtt is tettem. Elég lesz addig, ameddig épphogy összeér. Majdnem vállig. Kisebb mozdulatokkal egyre több szálat vágtam le míg kezdett egy kicsit ,,fiúsodni" az arcom. Az a baj, hogy ebbe a suliba csak fiúk járnak. Azaz csak fiúkat vesznek fel. Nekik jár a legjobb képzés. Hát én is fiú leszek. Nehéz lesz, de valahogy sikerülni fog.

Tiszta raj vagy!- mondta Merci, aki apai ágról román gyökerű és az ablakán keresztül kiabált az én szobámba.

-Köszönöm, Mercs! – Már régóta jószomszédi viszonyban vagyunk velük. Sokszor az ember jobban számíthat a szomszédjára, mint a saját rokonaira. Bizony ez a valóság. Apa Merci anyukájának köszönheti hogy néha van étel az asztalon. Amikor anya elment apa nem tudott főzni, nagyon maximum egy kis tejbegrízt vagy tojás rántottát. Szabinától tanult meg összedobni valamit. Általában inkább hagyja hogy én főzzek, aminek hálás is vagyok, de örülök amikor egy fárasztó nap után rántottával vagy valami jó meleg étellel vár haza. Köszönöm Szabina.