Taplótalpas |SZÜNETEL|

0. Nap Apám nélkül

*Szeptember beköszönte*

Apám nélkül/Amiről nem tud az nem is fáj neki

Ismét felvettem a katonai egyenruhám. Tudtam hogy nagy fába vágom a fejszém, de sikerülni fog. Pozitív vagyok ahhoz képest, hogy egy olyan helyre megyek ahol kétség nélkül lehetséges hogy kitapossák a belem vagy ha mégsem akkor apám fogja. Minden pofon egyszerű. Felszállok a miskolci buszra és kész. Azonban apám el akar kísérni. Tehát minimum kétszer át kell ejtenem valamivel. Ha azt mondom rosszul vagyok akkor el se enged, ha még azt mondom előtte találkozom valakivel, akkor rákérdezne kivel. Egyetlen esélyem maradt. Mercs. Van kocsija és ráadásul falazna is nekem. Minden bizonnyal. Azonban tudom a smink készletem rá fog menni. Egye fene! Úgyse használom őket.

-Apa, izé... Merci elvinne Miskolcra. És ugyebár tudod kétszemélyes az autója. Baj lenne ha te nem jönnél? Eltalálok oda egyedül is.

-Őt is elviszem ha ki akar kísérni.

-Tudom, de..

-Jó, megértem. Azonban kétnaponta hívj fel. Remélem nagy művész lesz belőled, te szabadlélek.

-Nem fogsz csalódni bennem! – Mondtam vigyorogva. Dehogynem. Majd ha rájössz hova megyek.

-Mikor indulnátok?

-Vasárnap délelőtt.

-Rendben, de nehogy elszökj!

-Nem ígérek semmit. – Hecceltem.

Ez elég könnyen ment. Ami azt illeti, túl könnyen. Nem számít. A lényeg hogy ezt lerendeztem.

Már csak a többiektől kellett búcsút mondanom, aztán irány az MKKFI. Tomit hagytam utoljára. Tudom, vele lesz a legrosszabb és őt lesz a legnehezebb otthagynom. Sülve-főve együtt voltunk minden nap. Ezután csak havonta tudunk találkozni. Ahogy minden barátommal, illetve a családommal is. Dávidtól már rég elköszöntem. Nem szeretjük mások előtt intézni az ügyeinket. Gondoltam még elugrok a kávézóba a világ legnagyobb tökfejéhez, mivel nem tudott eljönni a forgalom miatt. Útközben azon gondolkodtam vajon megéri ezt csinálni? Átverni apámat és itthagyni mindent és mindenkit, csak azért hogy kövessem az álmaim? Nemtudom. Talán. Majd később jöttem rá, hogy megéri. Főleg, hogy így megtudtam az igazat és Veled is találkoztam. Igaz rengeteg fájdalmat okoztál nekem, de rájöttem ezek nélkül nem tudnék élni, ahogy Nélküled sem.

Épp be akartam lépni az ajtón, amikor megláttam a zárva feliratot. Elkerültük volna egymást? Talán már elment. Automatikusan a hátsó ajtóhoz mentem és a világ legnagyobb meglepetésére léptem be. Az egész helyiség fel volt díszítve és mindenki ott volt, aki számított nekem. Felkapcsolódtak a lámpák és mindenki sok sikert kívánt, némelyikük még rám is kacsintott. Ott volt többek között Mercs, Tomi, a sulis barátok, apa, Dávid és a haverjai akik később, csak nekem játszották el az új számukat. Minden asztal tele volt piával és süteményekkel. Annyira meghatódott hogy sírni kezdtem, mire mindenki körbeölelt. Ennyire jól és pocsékul egyszerre még sosem éreztem magam. Nagyszerű barátaim vannak és tudom ez egy búcsúbuli. Az egész összejövetel végén Tomi odajött hozzám.

-Ugye nem gondoltad hogy buli nélkül lerázhatsz engem egy hónapra?

-Nem. Nagyon szépen köszönöm. Imádlak. – megöleltem. – Te nálad jobb legjobb barátom nem is lehetne.

-Tudom. – vigyorgott és olyannyira összeszorított hogy már azt hittem összeroppanok. Újra eleredtek a könnyeim.

-Hiányozni fogsz.

-Te is.... De borzasztóan. Most pedig táncra fel! – Megfogta a kezem és a rögtönzött szórakozóhely közepére húzott. Ennél jobb helyen nem is lehettem volna. „Körbevesznek jó barátok s rosszak" Ez esetben jó barátok vettek körbe. Egyszerűen le kellett zárnom egy fejezetet hogy aztán újat kezdjek. Nehéz volt. Ez tény. Azonban nem szakadt vége sosem semminek. Csupán csak folytatódott. Akkor még nem tudtam hogy jól cselekszem-e vagy sem. Bizonytalan voltam. Mi van ha nem sikerül? Mi van ha csődöt mondok? Sokszor töprengtem ezen. Még este se hagyott a gondolat.