A tündérinas

2. fejezet: A macskák nem beszélnek

Hamu elhasalt az ágyon, miután jól megdögönyözte a rajta fekvő párnát. Emma jól tudta, hogy túlságosan elkényeztette, és most azt hiszi, bármit megtehet a világon. A szomszédjuk macskája nem ilyen volt, nem engedték be a házba, kinti macska lévén pedig folyton az utakat járta. A lány több háztömbnyire is látta már elcsatangolni, de mindig visszatért.

Az egész szombatot arra akarta szánni, hogy a régi városrész körül sétálgat, de végül csak kora délután tudott elindulni, mert az anyjának segített süteményt sütni. Kivételesen nem valamilyen eseményre készítette, hanem csak neki és az öccsének, így megpakolta vele a táskáját, és elindult. Az út egy részét kénytelen volt gyalog megtenni, mert nem akarta felvonni magára a figyelmet, nehogy a szomszédok kérdezősködni kezdjenek, hogy miért szállt fel arra a buszra, ami a külvárosba viszi.

Lassan haladt, kiélvezte a napot, ami aznap is kellemes meleget árasztott. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy követik. Csak pár utcával arrébb vette észre, hogy a szomszéd macska a nyomában járt, és amint Emma megállt, a macska is.

– Te követsz engem? – fordult hátra az állathoz. A macska, ami Leonard névre hallgatott, még csak rá sem nézett. – Kezdek megbolondulni, hisz hozzád beszélek, mintha értenéd is, mit mondok.

Leonard a lány lábához dörgölőzött.

– A süteményt érzed, ugye? Azért követsz engem – állapította meg. Leguggolt, és megsimogatta. – Ostobaság volt azt gondolnom, hogy valami varázsmacska vagy, aki ezért követ, mert tudja, hova tartok – mosolygott. – Nem adhatok süteményt, az nem való macskáknak, más meg nincs nálam, szóval menj haza.

Emma továbbsétált, de Leonard nem adta fel, és a nyomában haladt.

– Most komolyan Leo, kopj le! – morgott a macskára, de nem sikerült elijesztenie.

Sóhajtott egyet, és igyekezett tudomást se venni róla. Nyilván csak kedvel engem. Megsimogattam, és most nem hagy békén.

Néhány sarok után végül felszállt egy buszra. Az ablakból figyelte, ahogy a Leo futni kezdett a busz után. Keserű érzés kerítette hatalmába, mintha elhagyott volna valamit, de elhessegette a gondolatot, hisz a macska nem is az övé volt. Remélte, hogy azért visszatalál a szomszédba.

Buszozás után átkelt a hídon, megállt a víz felett, hogy megnézze, ugyanolyan csillogó még, mint először. Nem csalódott, sőt, a patakban most sokkal több víz folyt, mint legutóbb. Szinte megbabonázta a patak ragyogása. Azt képzelte, hogy ezernyi csillag ragyog benne, és ha erősen koncentrál, meghallgatják a kívánságát. Kérlek, hadd legyen igaz, hogy a köd túloldalán varázslények vannak!

Az ábrándjából ütemes kopogás zökkentette ki, és amint megfordult, hogy megnézze, mi is az, szembe találta magát a hajlott hátú öregasszonnyal. Csak egy lépésre állt meg előtte, és ettől Emmának borsódzott a háta. Tágra nyílt szemmel meredt az asszonyra, aki csak vigyorgott rá megmaradt fogaival. A feszült csend köztük olyannyira megfélemlítette Emmát, hogy a lány remegni kezdett, de ez sem tántorította el a céljától. Nem hazafelé kezdett futni, hanem a régi városrészt elválasztó kerítéshez. A futástól elfáradt, lihegett, mire elérte. Megkapaszkodott benne, úgy fújta ki magát, de közben maga mögé is nézett, hogy az asszony nem követi-e. Bár úgysem tudott volna lépést tartani vele, hiszen Emma úgy futott, mint akit kergettek.

Elindult a kerítés mentén, közben folyton hátra pillantott, és nemsokára Leonard szaladt feléje.

– Mi a fene, Leo? Hogy találtál meg? – förmedt rá a macskára. – Miért követsz engem? Kopj le! Nem adok sütit, menj haza a gazdádhoz! – majd megfordult, és tovább indult a kerítés mellett. A macska viszont nem hagyott neki békét. Emma elhatározta, hogy nem pazarol rá több időt, és felé sem nézett.