A tündérinas

7. fejezet: Hét évvel később

– Nem tetszik ez a szín – morgott Hamu a gazdájára. – Ráadásul nagyon sokba került.

– Nem tudtam, hogy a macskák értenek a pénzhez.

Emma rásandított szőrös barátjára, aki mellette lépdelt. Hazafelé igyekeztek a belvárosból, közben kiélvezték a város szépségét. Öt évvel ezelőtt a városi vezetőség úgy döntött, mindenhová fákat és növényeket ültetnek, a jobb levegő érdekében, és hogy zöldebb várossá alakuljanak. Mindezt azért, mert már elég kevés turista jött hozzájuk, pedig a városból lehetett a legkönnyebben eljutni a környező hegyek túraútvonalaihoz. De a több mint negyven éve történt gyárrobbanás miatt az emberek féltek a városba jönni. A régi városrész ködös területe távol tartotta a kíváncsiskodókat, főleg, hogy az a pletyka járta, hogy mérgező a talaj, és a levegő.

Emma viszont jól tudta, hogy mindez hazugság. Tudta, hogy egy láthatatlan fal választja el az emberi világot a lények világától, amit a köd takar el.

– A macskák mindenhez értenek – állt meg Hamu a járda szélén, hogy megvárja, hogy a lámpa zöldre váltson a gyalogosoknak.

– Hát persze, hiszen mindenbe beleütitek az orrotokat – mosolygott rá a lány.

A zebrán beszélgetés nélkül keltek át, mert túl sok volt az ember. Igaz, hogy Emma azt a képességet birtokolta, hogy megértette Hamut, de a járókelők ezt nem tudták, és a testvére Connor sem hitte el neki, így óvatosan, csak egymás táraságában beszélgettek, nehogy bolondnak nézzék. A másik furcsa dolog ebben a képességben az volt, hogy más macskákat sem értett meg, csupán a sajátját. Hamu szerint Nickberion szándékosan alakíthatta így a dolgokat.

– Igaz, hogy drága volt, de csak azért, mert már nagyon hosszú a hajam. De már két éve is szerettem volna vörösre festetni, azóta pedig egészen a derekamig sikerült megnövesztenem.

– De még mindig boglyas, mintha valami szénakazal lenne – vágta rá Hamu, mire Emma szívesen leöntötte volna egy pohár vízzel.

– A fodrász szerint, ha használom a hajkondicionálókat, amiket adott akkor rendben lesz, és nem kell emiatt aggódnom.

– Szerintem csak még több pénzt akart lehúzni rólad.

– Mit gondolsz, tetszene neki? – csavargatta a haját a lány.

– Kinek? Azt hittem, hogy szakítani akarsz Dannel – nézett fel a macska.

– Jaj, nem neki! Nickberionnak.

Hamu felugrott az egyik téglakerítés tetejére, és megállt, hogy szemben legyen a lánnyal.

– Annak már hét éve, szerinted újra fogod látni?

Emma megvárta, míg elhalad mellette két iskolás lány, akik viháncoltak valamin.

– Azt mondtad, hogy kapcsolatban állsz a kerítés melletti macskákkal, és hogy azt mondták, hogy lehetséges, hogy szeretné majd, hogy visszamenjek, nem?

– Igen ezt mondtam, de azok a macskák elég pökhendik, és nehéz velük szót érteni. Bármit is akarok belőlük kiszedni, folyton arról nyávognak, hogy egy városi macskával nem akarnak vegyülni. Mintha ők nem a városban élnének...

– De lehetséges, hogy egyszer visszamehetek? – Emma nem először gondolkodott el a dolgon, sőt, egyszer már a kerítésig is eljutott, de a macskák sokkal vadabbak voltak, mint először, és az öregasszony helyett, egy sebhelyes arcú, nagydarab férfi ácsorgott a bejáratnál. Tudta, hogy valószínűleg nem kell félnie tőle, mégis elrettent, és arra gondolt, hogy Nick nem szeretné, ha bárki is átkelne hozzájuk, hogy ugyanúgy járjon vagy rosszabbul, mint Emma.