A tündérinas

4. fejezet: Nickberion

A tündérférfi ázottan jelent meg a számára rendezett fogadáson. Bosszankodva haladt el mellettük, figyelemre sem méltatva egyik vendéget sem. Az asztalhoz sétált, és öntött magának a mézborból, majd a szőlőszemeket kezdte eszegetni, míg meg nem jelent hű szolgája, Vigo.

– Késtél, Nick. – Nickberion csupán a vámpírnak engedte meg, hogy Nicknek nevezze. Mindenki más számára a tiszteletet parancsoló Nickberion volt.

– Sosem késem. Ők jöttek korán.

– Hol van? – nézett körbe Vigo. – Azt hittem, magaddal hozod.

– Annak már vége – jelentette ki kicsit ingerültebben, mint akarta. Vigóra nézett, de a vámpír arcvonásai pontosan olyan merevek voltak, mint előtte.

– Hogy érted, hogy vége?

– Megtudtam a titkát. Kérdőre vontam, ő pedig rám támadt.

– Az meg hogy lehet?

– Azt mondta, hogy becsaptam. Hogy én csaptam be! Érted ezt?

– Mit csináltál vele?

– Én semmit – vonta meg a vállát Nick.

– Azt hittem, szereted.

– Én is azt hittem.

– Meghalt?

– Úgy tűnik, de előtte nem felejtett el megátkozni – fordult a tömeg felé Nickberion, és igyekezett nem kimutatni a félelmét.

Emma hasogató fejfájással ébredt, és úgy érezte, hogy mindene lángol. Felült az ágyon, és igyekezett visszaemlékezni, hogy mi is történt vele. Átkelt a ködön, fel akarta keresni a tündért, de csak egy vámpírral beszélt. Aztán úgy megijedt, hogy rohanni kezdett, míg el nem esett. Megmozdította a fejét, majd odakapott, ahol beverte, és nyögött egyet. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt a számára. Persze a lényeknek biztos nincs Aspirinjük, de talán adnak majd valamit, amitől nem fog ennyire szédülni.

Mégis, hogy lehetett ilyen bolond, hogy azt hitte, hogy egyedül merészkedik egy ilyen helyre, és majd csak elmosogat pár edényt, vagy felsöpör egy udvart, és már megajándékozzák azzal, hogy tudjon varázsolni? Tényleg csak egy gyerek, aki lusta és sokat rinyál. Amint átérezte a tettei súlyosságát, és hogy talán soha nem tud majd hazamenni, sírni kezdett.

– Te most bőgsz? – hallotta a szoba túlsó feléből Alanit.

Gyorsan próbált odafordulni, de meg is bánta, mert megint erősen belenyilallt a fájdalom a fejébe.

– Van egy nagy seb a fejed hátulján, amit össze kellett varrni, de megmaradsz.

– Te találtál meg? – kérdezte kissé rekedten Emma, és a félhomályban már ki tudta venni a tündérlány alakját.

– Nem, de a helyedben nem fészkelődnék. Idd ezt meg! – vitt neki oda egy gőzölgő folyadékkal teli csészét. Emma csak megszagolta, de fintorogva eltolta, mire Alani dühös lett. – Idd már meg, te elkényeztetett, kis vakarcs! – tolta elé megint. – Ne az én panziómban patkolj el!

– Meg fogok halni? – kerekedett el a lány szeme.

– Nem, de a sebed csúnya, és ha nem akarod, hogy elfertőződjön, megiszod a gyógyfüveket, amik pár óra alatt eltüntetik az egészet, mintha meg sem történt volna.

Emma ámulattal vette kézbe a csészét, majd enyhe hányingerrel gyorsan megitta.

– Kár, hogy nem léteznek ilyen bűvös folyadékok az emberek világában – szögezte le, és közben észrevette, hogy már nem is szédül.