A tündérinas

3. fejezet: A lények nem kedvesek

Emma az orra hegyéig sem látott a tejfehér ködben. Apránként haladt előre, az első pár lépésnél semmi gondja nem adódott, de aztán érezte, hogy valami súrolta a vállát. Előre nyújtotta a kezét, és igyekezett azzal utat keresni magának, nehogy nekimenjen valaminek.

Szaporán vette a levegőt, de csak azért, mert tudta, hogy eltévedt, és hiába fordulna vissza, már nem találná meg a kijáratot. Talán ez történt az emberekkel, eltévedtek a ködben, és azóta is bolyonganak, vagy csak összeestek valahol a kimerültségtől és a szomjúságtól. Bebizonyosodott, hogy a levegő tiszta, sőt, jobb, mint a városban. Makulátlannak érezte, teljesen füstmentesnek, és a köd sem zavarta azon kívül persze, hogy nem látott tőle.

Negyedórával később még mindig reménytelenül haladt előre, közben kezdett kétségbeesni, és a gondolataiba mélyedve nemcsak magát szidta le, de elmerengett azon, hogyha kapna még esélyt az életre, akkor mit csinálna másképp, min változtatna.
Lépegetett lassan előre, míg bele nem botlott valamibe, ami annyira váratlanul érte – pedig nagyon vigyázott –, hogy elhasalt a földön. Pislogott párat, és rájött, hogy látja a földet, és már minden mást is körülötte. A köd a háta mögött már csak halványan látszódott, és kivehető volt a kerítés, amitől nem is volt még olyan messze.

Feltápászkodott a földről, hogy leporolja a ruháját, de a keze megállt félúton a ruhája felé, mert annyira megdöbbentette a látvány, ami eléje tárult. A kerítés másik oldaláról látható magas torony és a kémények, igazából hatalmas épületek. Emma el nem tudta képzelni, hogyan nem omlanak össze, mert némelyik ferde volt, mások pedig fordított piramis formájúak, mint ami épp előtte állt. Alulról egy kis gyógynövény üzlet volt, amiben két vásárló már nem tudott volna megférni, annyira kicsi volt, míg az épület emeletein már lakások ablakai meredtek felé, a legtetején pedig kivehető volt egy nagyobb kert vagy parkszerűség. A lány nem tudta teljesen kivenni, mert alulról látta, de színes virágok és fák nőttek legfelül.

Az égen megannyi fura szerkezet repült, furcsa pillangó és szitakötő formájú repülőgépek, amelyek ülésén egy-két lény ült, míg az úton guruló- és állatok által húzott járművek cikáztak.
De nem ezek voltak a legmegdöbbentőbb dolgok Emma számára, hanem maguk a lények. Egy legalább háromméteres, a testéhez képest hosszú lábú és kezű valami haladt el a feje fölött. Úgy lépett el felette, mintha ott sem lenne, míg Emma persze elsápadt. Maga sem tudta, hogy a csodálattól vagy a rémülettől. Az utca túloldalán két lebegő női alak vitatkozott valami fura nyelven, amit Emma nem értett, de dühösnek látszódtak. Kék ruhájukat, ami majdnem olyan volt, mintha egy lepedő lenne, meglengette a szél, így észrevehetővé vált, hogy nincs lábuk. Az arcuk is áttetsző lett néha, de a legfurcsább a lány számára a kertitörpék sora volt, amik egy újságárus elé lettek pakolva. Emma azon gondolkodott, hogy ki a csuda rakta oda őket, és egyáltalán minek. Csak elállják az utat, és senki nem tud újságot venni. Az az egyetlen ötlete volt, hogy talán aki újságot vesz, az kap hozzá egy kertitörpét, ami jól megy a pázsithoz, de amint elmosolyodott ezen az ötletén, az első törp megmozdult, és elvett egy újságot, majd robotszerű mozdulatokkal továbbállt, és így tett a többi is, míg el nem ballagott az összes.

 Már teljességgel állíthatja, hogy igenis létezik a másik világ a régi városrészen, és a sok pletyka a mérgezésről hatalmas nagy csalás. Vett egy mély levegőt és találomra elindult az egyik utcán. Elhaladt megannyi fura bolt mellett, a járókelőkről nem is beszélve. Egyik sem állt meg, hogy megkérdezze, mit keres az ő világukban egy ember, úgy kezelték, mintha ő is odatartozna. Ez kissé megnyugtatta Emmát, mert egy kicsit megijedt a sok ismeretlentől, akik közül bármelyik meg is eheti őt. Vajon vannak olyan lények, amik embereket esznek? Zombik léteznek? – tette fel magában a kérdést.