A tündérinas

5. fejezet: Szakácslány

Mikor Nickberion letette őt a földre, már sötétedett. Emma elképedt a látványtól. Egy sétáló ház haladt el mellettük, és a kéménye úgy pöfékelt, mint egy gyárkémény. A kikötő egyik utcai bejáratánál álltak meg, és Nickberion intett a lánynak, hogy kövesse. A kikötőben rengeteg volt az árus, akik különböző halféléket, gyümölcsöket és zöldségeket árultak, bár már mindegyik pakolta el a portékáját.

– Hogy kerül ide egy tenger? Magoviac közelében nincs tenger – gondolkodott hangosan Emma. Lenyűgözte a látványa, a víz kristálytiszta hullámzása, és az itt-ott felbukkanó furcsa élőlények a felszínén.

– Ez nem Magoviac. Az én világom párhuzamosan létezik az emberekével. – A tündér hátra sem pillantott Emmára. Meglehetősen nagyokat lépett, és nehéz volt követni.

– Hogy lehetséges ez?

– Régi történet. Mikor az a gyár felrobbant, nyílás keletkezett a világotokon át az enyémbe. Így ha áthatolsz a ködön, akkor átjutsz a másik világba. Több ilyen kapu is létezik az emberek világában, de mindegyiknek van egy őrzője, aki segít távol tartani a kíváncsiskodókat. Bár a te esetedben nem vált be.

– Te lennél ennek a kapunak az őrzője? – érte utol a tündérférfit, és próbált a szemébe nézni, de az előre figyelt, mintha cseppet sem érdekelné a jelenléte.

– Igen, így van – rázta volna le a lányt, de az tovább kíváncsiskodott.

– Miért nem zárjátok be a kapukat? Nincs hozzá erőtök?

– Ez bonyolult. Csak egy hatalmas erővel rendelkező boszorka tudná becsukni, de ilyen ritkán fordul meg erre, vagy ha van is itt, akkor rejtőzködik. Ők nem szeretnék, hogy a kapuk bezáródjanak. Ez a nyílás azért keletkezett, mert egy boszorkány felrobbantotta azt a gyárat a városodban. Az energia, amit kibocsájtott magából egyszerre robbant fel itt és a te világodban.

– Na és miért csinált ilyesmit az a boszorkány?

Nickberion arca megkeményedett, de a hangjában nem hallatszott semmi harag.

– Azt csak ő tudja, de meghalt. – Emmához fordult, és mélyen a szemébe nézett. A lány gyomra apróra zsugorodott tőle, és úgy érezte, hogy menten meggyullad az arca. – A kikötőben áll a hajóm, itt fogsz maradni, amíg el nem sajátítod a képességeket, amiket a gömb adott neked. Majd szépen visszatesszük őket egy másikba, aztán haza mehetsz.

– Haza engedsz? – kérdezett vissza meglepődve.

– Megmondtam, hogy nem teszlek a rabszolgámmá, nem?

– De. – Emma hálát érzett, és megkönnyebbülést. – Kérdezhetek még valamit?

Nickberion, mintha küzdött volna egy mosoly ellen, de bólintott.

– Honnan tudtad, hol vagyok?

– Hogy érted? – kérdezett vissza a férfi, de mintha csak azért, hogy időt nyerjen a válaszra.

– Azt mondtad, hogy a vámpír elmondta, hogy a szakácsod akarok lenni, de honnan tudtad, hogy hol kell keresned?

– Misem egyszerűbb – legyintett, mintha tényleg így volna. – Az embereknek fura szaga van. Egészen a panzióig érezni lehetett a szagodat.

Emma elpirult a feltételezéstől, hogy büdös lenne, és mikor a férfi nem figyelt, megszagolta a ruháját. Tény, hogy elég viharverten nézett ki, hisz már megtámadták a macskák, átkelt egy másik világba, és párszor futnia is kellett, amitől nyilván megizzadt. Nem beszélve a füstről, ami megült a ruháján, amióta felgyújtotta a panziót.