A tündérinas

8. fejezet: Nem annyira szívélyes fogadtatás

– Ő az, ugye? – kérdezte Vigo.

Nickberion letette az ágyára az alvó lányt, és csak bámulta.

– Mondj már valamit, a teremtőre!

– Igen, érzem a kötődést.

– Akkor Nefiti átka mégiscsak létezik. Ezek szerint, be is fog teljesülni? Elveszted az erőd?

– Ne szaladj annyira előre, Vigo. A lány pár nap múlva hazamegy. Nem változik semmi. Hiába a kötelék, nem hagyom magam, hogy egy gyenge emberlány miatt mindenem odavesszen.

– De érzed a köteléket. Szerelmes vagy.

Nick felnevetett, és intett Vigónak, hogy menjenek ki, mert nem akarta, hogy Emma véletlenül felébredjen, és meghallja, miről beszélnek.

– A szerelem csupán egy múló szeszély. Az amit érzek, vajmi keveset számít, ha nem akarom őt az eszemmel. Az érzelmek csak az emberi lényeknek való. De ezt már csak tudod, nem igaz, barátom?

– Az én esetem más, Nick.

– Ahogy az enyém is. A lány hazamegy, én maradok. Elfelejtjük egymást és kész. Megkeresem Nefiti nővérét, aki majd segít. Leveszi rólam ezt az ostoba átkot, és bezárja a kaput akkor is, ha a végtelenségig kell majd kínoznom. Engem nem győznek le boszorkányok.

Emma a kapu előtt állt meg, majdnem leesett az álla. Hihetetlen volt a látvány. Egy macska sem üldögélt a kapu előtt, és azon túl a köd feloszlott. Végtelennek tűnő gyárépületek látszódtak amerre csak nézett. Egyáltalán nem tűnt olyannak, mintha egy másik világ kapuja lenne valahol.

Sosem tűnődött el rajta, hogyan is lépett át a lények világába, csak annyit tudott, hogy a köd lehetett az elválasztó. De most az sem volt, így lehet, hogy nem is tud átmenni?

– Biztos vagy benne, hogy a kapu nyitva van? – nézett le Hamura.

– Biztos, biztos. Házimacska vagyok, de azért nem tyúkeszű.

Emma megfogta a kaput, és betolta, hogy egy kis rés keletkezzen. Nehezen és nyikorogva sikerült odébb tolnia, hogy átférjen.

– Nincs itt se az öregasszony, se a sebhelyesarcú fickó. A patak is elapadt, amin átjöttünk.

– Igen, mintha az a varázs, ami távol tartotta a kíváncsiskodókat megszűnt volna.

– Talán Nickkel történt valami. Lehet, hogy baja esett. – Emma a hasára szorította a kezét.

– Ne légy paranoiás! Ezer más oka is lehet – forgatta a szemét a macska.

– Ugye velem jössz, Hamu? Nem hagyhatsz most egyedül!

– Nem gondolod, hogy boszorkánynak néznek majd téged, ha macskákkal beszélgetsz?

– Annál jobb, mert akkor nem néznek embernek, akit bárki szolgálatába lehet állítani.

Hamu fújt egyet.

– Nem bánom, legalább vigyázok rád. Már amennyire egy házimacskától telik.

Emma rámosolygott, és megvárta, míg Hamu felugrik a kerítésre, majd le hozzá a másik oldalon. Macskák – gondolta –, ezek sosem az egyszerű helyen mennek át.

A lány talpa alatt kopogott a beton, amit visszavertek az épületek. Pedig még csak nem is kopogós cipőben jött. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett Hamu szuszogását.