Május 2. Vasárnap, reggel 7:23
Ana Breakston
Az ablakon át, beszűrődő napfény hatására, hunyorogva nyitottam ki a szemem és néztem ki az ablakon. Szemeimet megdörzsölve ásítottam egyet, majd mikor próbálnék kimászni az ágyból azt véltem felfedezni, hogy Dominik halk szuszogással, magához ölelve aludt. Magam mögé pillantva néztem azt ahogyan szuszog. Nagyon aranyos, mikor alszik. Visszafojtott lélegzettel, emeltem le a kezét a derekamról, majd óvatosan kimásztam az ágyból. Nagyot nyújtózkodva, oda mentem az ablakhoz és bukóra kinyitottam mind a kettőt. A teraszon át vezető ajtón kiléptem, majd a friss reggeli hideg szellőbe megtámaszkodtam a korláton. A szokásos, megnyugtató madár csicsergést hallgatva nagyokat lélegezve, néztem a reggeli, tavaszi tájat. Egyből anya jutott eszembe, amikor nyáron egész este fent voltunk, csak azért, hogy hullócsillagokat nézzünk és hajnalban megnéztük a napfelkeltét és legközelebb csak másnap este aludtunk. A közös reggeljeink, akár rosszak, akár jók, mindig egy örök emlék marad nekem.. Hiányzik.. borzasztóan hiányzik és nem tudom elfogadni, hogy ő már nincs, hogy nincsen itt, akivel tudnék veszekedni, aztán kibékülni. Nincsen, akivel halálra nevetném magamat. Nincsen itt az, akivel mindent megosztottam. Nincsen itt az,- aki a világot jelentette nekem.. Tehetséges volt.. szép.. gyönyörű.. csodálatosabb bárkinél ezen a földön. A legjobb anya volt és az is marad. Szeretem és soha nem felejtem el, min mentünk együtt keresztül az évek során.
Nem eszméltem fel a gondolataimból, csak akkor, amikor megéreztem, ahogyan az első sós könnycsepp végig gördül az arcomon.. Szomorú mosolyra húztam a számat, majd könnyeimet letörölve, vettem egy mély levegőt és elrugaszkodtam a korláttól.
Az egy fokkal melegebb helységbe vissza lépve, elindultam az ajtó felé. A kilincset lenyomva kitártam az ajtót, majd a vállam felett vissza pillantva, néztem a bekésen alvó Dominikra. Kilépve az ajtón a konyha felé vettem az irányt. A lépcsőn lefelé lépegetve, haladtam a földszintre, amikor egyszer csak apa hangját hallottam meg a konyhából.
-Pszihológushoz kell vigyük, ez így nem lesz jó! Mást sem látok, csak azt, ahogyan a traumája a depresszió felemészti! - Mondta apa gondterhelten. A földszintre érve a fal mögül hallgatóztam és néztem őket.
-Egyet értek. - Bólint, Alexa - Nem fogja tudni egyedül feldolgozni, segítség nélkül az anyja halalát. - Simította meg apa karját.
-Ez a baj. - Mondta apa, majd fáradtan megdörzsölte a halántékát - Most hajnalba is, hallottam, hogy a fürdőbe rohanva a wc-be hányt, többször is! Dominik volt az, aki ott volt vele és próbálta megnyugtatni! Teljesen tönkre fog, így menni.. Nem lesz, olyan élete, mint a legtöbb serdülő tininek és látom rajta, hogy ez bántja, hogy magát hibáztatja az anyja halála miatt. Azt hiszi, hogy az ő hibája ez az egész! Nem eszik, alig beszél bárkivel is és nem mer nyílni már a szociális életmód felé! Be van zárkózva mint egy csiga a házába! - Mondta apa, kicsit sem nyugodtan.
-Nem lesz semmi baj, szívem! Megoldjuk! És szerintem mindketten tudjuk, hogy Izabell nem ezért halt meg.. - Mondta fájdalmas arcal.
Hogy meri az anyám nevét a szájára venni?! Kerekedtek ki a szemeim, majd a falnak neki dőlve néztem magam elé és hallgatóztam tovább.
-Igen tudom.. - Mondta apa gondterhelten.
-Nem kell Ananak hibázatnia magát az anyja halála miatt, mert tudjuk, hogy..- Vett egy mély levegőt, majd folytatta - hogy már azelőtt, mi előtt eltávozott, mentális problémákkal küzdött és egészségügyiekkel is. Már akkor nem állt jó passzban.. - Mondta Alexa. Nah nekem itt elszakadt a cérna..
Mi?.. Hogy mi?........ Mi az, hogy már, azelőtt küzdött dolgokkal, még mielőtt elment?! Mi az, hogy én ezt nem tudtam? Mi az, hogy anya, nem csak ezért ment el?! Mi ez az egész, bassza meg?!
Az idegességtől remegve, túrtam bele a hajamba. Szemeim könnybe lábadtak és éreztem, ahogyan felül kerekedik rajtam a pánik.. Levegőt alig kaptam a tüdőm összeszorult és nem tudtam hová tenni a dolgokat. Befogtam a szám.. Nagyon fájt ott belül a szívem, egyre jobban.
-Az a jó, hogy legalább, Ana nem tud erről. Nem lenne jó, ha megtudná, tán még rosszabb lenne a helyzet.. - Mondta apa, remegő hangon.
Lélegzetem elakadt, majd nagy nehezen összeszedtem magam és ki léptem a fal mögül. Apa meglepetten nézett rám, majd elfogta őt az aggodalom.
-Ugye nem-
-Mindent hallottam..
-Ana, mi-
-Komolyan, nem bírtad kinyögni aznap, hogy anya nem csak miattam halt meg? Komolyan képes voltál- voltatok eltitkolni elölem, hogy anya nincsen jól?! - Fakadok ki. - Ti tényleg azt hittétek, ha nem tudom meg és netán később megtudom, akkor jobb lesz?? Már így is azt se tudom kiben bízhatok és kiben nem! Basszus néz rám! Szét estem, de kurvára! És te, te mit tettél aznap? Vajon mit? Ott hagytál a szarban apa, hol ott pedig kibaszottul szükségem lett volna rád! - Kiabálok halántékomon dagadó erekkel.
-Ana beszéljük meg! - Szól apa óvatosan, de én csak még jobban kikeltem magamból.
-Te pedig! Próbálsz az anyámként viselkedni, de nekem nincs szükségem rád, nem is lesz! Kibaszottul nevetséges vagy! Csak teszed itt az ártatlant és próbálsz anyáskodni felettünk!
-Ana, most már elég legyen! - Kiabál rám Apa, mire én meglepődve nézek rá. Soha nem kiabált még velem.. - Kicsim, te menj be a gyerekekhez és mond meg nekik, hogy minden rendben, nézzék tovább a mesét. - Szól Alexának, majd Alexa bólint és elviharzik a konyhából. - Hidd el nekem is ugyan olyan szarul jött anyádnak a halála mint neked! 25 évet éltem le vele és nagyon szerettem anyádat!
-Akkor mért hagytál ott minket? - Kérdezem idegesen kiabálva.
-Mert elegem lett abból, hogy anyád mennyire nem veszi észre magát! Hogy mennyire tönkre teszi magát és téged! - Kiabál ismét.
-Ha igazán szeretted, megállítottad volna. - Nézek rá nagy undorral a hangomban.
-Én próbáltam-
-Nem próbálkoznod kellett volna, hanem tenned azt amit kellett volna bazdmeg! - Csapok egyet a combomra, majd sarkon fordulok és felbaktatok a szobámba az időközben felébredt Dominiket kikerülve. Felfutottam a lépcsőn a szobánkhoz érve kinyitottam az ajtót, majd a szekrényemhez léptem és elő vettem egy szürke melegítőt és egy fekete bő pulcsit. Magamra kapkodtam a ruhákat, majd a táskámért nyúlva, bele dobtam a kulacsomat, a pénztárcámat és egy könyvet a töltőmet és pár tiszta ruhát, majd a cipzárt összehúzva, felvettem a hátamra. A fejhallgatómat a nyakamba akasztottam, a telefonomat pedig a zsebembe mélyesztettem. A szoba ajtón kilépve lerohantam a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz sietve levágtam magam a földre és felvettem a fekete, fehér, négyzetes, Vans cipőmet.
-Most meg hová mész? - Kérdezi idegesen apa. Rá se nézve apámra, szögeztem neki a szavakat.
-Megváltoztál. - Mondtam, majd idegesen ki viharoztam az ajtón becsapva magam mögött. A kapun kilépve rohantam valamerre. Magam mögött még hallottam apa kiabálását, de a sarkon lefordulva már csak a hangja apró foszlányait hallottam. A kora reggeli hűvös szellőben, idegesen, könnybe lábadt szemekkel futottam. A szám kiszáradt, de nem álltam meg, addig, ameddig el nem értem a város csöndesebb részéhez, ahol nincsen annyi ember, ahol nem jár annyi autó, ahol csak a nyugalom tombol az utcákon, vagy a közelben egy patkány a kukában turkál, semmi más nem volt ott, csak a csend és az apró zajok.. Percekig sétáltam, majd felszálltam egy buszra és csak mentem valahová. Teljesen magam alatt voltam.. olyan volt, mintha a világ üresebbé vált volna.. A fejhallgató a fülemen volt és csak úgy ordított belőle a zene. Szemeim könnybe lábadtak. Ez csak egy rohadt álom, biztos csak az.. de nem az volt.. jól tudtam, hogy nem az volt. Faszom..
Fenyvesi Dominik
Kiabálásra ébredtem és csapkodásra. Ana nem volt mellettem. Hunyorogva ültem fel az ágyon, majd megdörzsöltem a szemem. Az ágyból kimászva, álmosan botorkáltam le a konyhába.
Nagy ásítások közepette, vettem észre, hogy Ana és az apja kiabálnak egymással. Nem tudtam nagyon leszűrni, hogy miről lehet szó, de megfeszültek az izmaim Zsoltot látva, ahogyan kiabál, Anaval. Ana sarkon fordulva, idegesen kikerül engem, majd fel baktat a lépcsőn, gondolom a szobánkba.
Idegesen álltam Zsolt elé.
-Mit csináltál? - Kérdeztem összehúzva a szemöldököm.
-Semmit, Dominik. - Sóhajtott.
-Basszus, most kiabáltatok egymással! Valamit biztos mondtál neki, amiért ennyire kiborult. - Lépek közelebb hozzá.
-Te ezt nem-
-Oh istenem, Zsolt! Nem esik le, hogy mit csináltál?! Ott hagytad, seggfej voltál! - Mondtam idegesen. Zsolt csak nézett maga elé.
-Dominik most ne. - Fogja meg a fejét, majd leült a székre.
Ana dühösen trappolt le a lépcsőn egy táskával a hátán. Levágta magát a bejárati ajtó előtti földre és felvette a cipőét.
-Most meg hová mész? - Kérdezi idegesen Zsolt. Ana szó nélkül kilépett az ajtón. Zsolt felált és Ana után ment. Én is követtem őt és csak annyit láttam, amikor kiértem az ajtón, hogy Ana fut, majd lefordul a sarkon.
Dühösen, fel trappoltam a szobánkba. Összekaptam magam, pár cuccomat is összeszedtem, majd a táskámat átvetve a vállam felett vissza szaladtam a konyhába. A bejárati ajtóhoz levágtam magam, majd fel vettem a fehér Nike cipőm.
-Anya, mi ez a futkározás? -Kérdezte Sára álmosan.
-Semmi kicsim, gyere nézzük tovább a mesét! - Mondta Alexa mosolyogva.
-De a bátyus mért veszi fel a cipőjét? - Kérdezi Gergő, Sára jobbján felém mutatva. A cipőmet bekötve felálltam és mosolyogva oda mentem Gergőékhez.
-Skacok! Én most el megyek a nővéreteknek segítek elintézni egy-pár dolgot, de hamarosan jövök! Oké? - Mondtam leguggolva hozzájuk - Majd jövök, kis matrózok! - Mondtam mosolyogva, majd megborzoltam a hajukat. Fel állva Zsolthoz léptem, majd a mosolyt levakarva az arcomról idegesen oda súgtam neki:
-Legalább nekik add meg, hogy jó gyerekkoruk legyen és egy igazi apjuk! Ha már örökbe fogadtál 3 gyereket, adj meg nekik mindent, amit tudsz, viszont, akivel a véred kötődik össze, őt ne hagyd cserben! - Sziszegtem neki, majd a bejárati ajtóhoz lépegetve elköszöntem, és kiléptem az ajtón. A kapun is kimentem, majd elindultam azon az úton, amerre Ana ment..
Ha tetszett kérlek jelezd egy csillaggal vagy kommenttel!💛
<3
