Sors Alakjai (Sors Alakjai I.)

Negyvenkettedik Fejezet - EunKyung Jövőképe [3/1]

– Kell mondanom valamit, vagy csak elég, hogy te csinálsz valamit? – kérdezte EunKyung Ailastól – akinek a nevét Conah árulta el. EunKyung mikor rákérdezett honnan tudta, akkor azt a választ kapta, hogy neki sokkal jobb, érzékenyebb a füle, úgyhogy hallja Vincenzoék egész beszélgetését. Ez volt az egyik része, de a jósmágus valahogy eléggé ismerősnek tűnt neki. Nagyon, nagyon ismerősnek. Túlságosan is ismerősnek, de nem tudta, hogy honnan.

– Csak dőlj hátra, és már jó vagy – mondta Ailas. Nem hangzott el több szó, EunKyung pedig annyira izgult, hogy a csendben hallotta a saját szívverését is, ami nem tűnt úgy, hogy hamar visszatért volna a nyugodt kalapálásba.

EunKyung körül elmosodótt minden, a hallása is eltűnt, majd különös sípolás vette át a legnagyobb csönd helyét. Egy pillanatra hunyta csak le a szemét, ahogy kezdett rosszul lenni az elfolyó képtől, de mire legközelebb kinyitotta, már nem az autót látta, hanem egy völgyet, maga mellett pedig Ailast.

– Jól vagy? – kérdezte a jósmágus.

– Megvagyok. – Nem akart elszakadni a hely felfedezésétől, látni akarta minden centiméterét. Más volt, mint egy völgy. Sokkal élénkebb zöld volt a fű, a fák levele, az ég is kékebb volt, szinte majd kiugrottak a színek a helyükről.

– Hol vagyunk? – EunKyung, ahogy mindent megszemlélt, kezdte sejteni, amire először nem is gondolt volna.

– Egy Jövőképben. Azon belül pedig a sárkányok területén, amiről mindenki megfeledkezett.

– Azta – tátotta a száját az információ hallattán EunKyung. – Szóval akkor ez a másik világban van? Aminek az átjárója az erdőben van, ahol Vincenzo villája van? – Nem félt ilyet kérdezni, hiszen Ailas egy jósmágus volt, akinek tudnia kellett, hogy hol volt a férfi háza, ha már a jövőt látta.

– Pontosan.

– Nekem ehhez le kellene ülnöm – jegyezte meg, majd az állát is felolta.

– Mi lesz veled, ha látod a jövőt, elájulsz? – kérdezte egy mosollyal Ailas. Nem mintha ő lenne az, aki a Jövőbe lát, tehát tudnia kéne a kérdésre a választ. 

– Nem tudom. Még nem láttam a jövőt, úgyhogy nem tudom mi lesz a reakcióm.

– Már itt is vagy – mondta Ailas, mikor is EunKyung hirtelen eléggé furán érezte magát, ahogy meglátta saját magát a távolban rohanni. Lepillantott magára, ekkor vette észre, hogy teste áttetsző, kicsit sem olyan, mint ahogy az a másik világban.

Meg sem tudott szólalni, ugyanis már nem is látta magát távolról, ahelyett azt érezte, hogy fut. Nem tudott megszólalni, olyan volt, mintha egy testbe zárták volna. A saját testében volt, ahogy arra ráeszmélt.

Futottam, rohantam valami elől. Hátra pillantottam, hogy még mindig követ-e, amikor megpillantottam egy sereg sárkányt. Sárkányok! Nem úgy volt, hogy kihaltak? Vincenzo és Conah hazudott volna? MI A FENÉT KERESNEK EGY ELHAGYATOTT SZIGETEN SÁRKÁNYOK?

Rohantam tovább, de egyre közelebb, és közelebb kerültek hozzám azok a hatalmas szárnyas lények, amik ahelyett, hogy repültek volna, futva üldöztek. Nem is értettem, miért nem használták a szárnyaikat. Lehet, úgy még meg is előztek volna két szárnycsapással, és úgy nem lett volna számukra ez egy jó móka?

Ahogy hátra pillantottam, hogy mennyire értek be, akkor nem vettem észre időben azt a hatalmas fát – amit már ki se tudtam kerülni, így teljes erőből –, hihetetlen gyorsasággal csapódtam a kemény fatörzsnek. A fejemhez kaptam, amibe azonnal beköltözött a fájdalom, és megéreztem valami nedveset végigfolyni az ujjaimon – ami más nem lehetett, csak vér. Megpróbáltam felállni, hogy tovább menekülhessek, de már nagyon közel volt az erőteljes lábdobogás, amit a sárkányok hoztak magukkal. Épphogy az irányukba pillantottam, mikor az egyik már le is stoppolt.