Sors Alakjai (Sors Alakjai I.)

Negyvenkettedik Fejezet - EunKyung Jövőképe [3/3]

– Kapisgálom, hogy hova akarsz kilyukadni.

– Nekik nem kell ehhez semmi ilyesmi. A tenger csak van. Ha mérges, kegyetlenül morajlik, és csak úgy dobálja a hullámokat, ha nyugodt, kezsebb mint egy apró kiscica, aki élvezi, ahogy a nap fénye a bundáját simogatja. 

– Az ég pedig ennél is szabadabb. Ő csak a színeit változtatja, ahogy érzi, megszokásból este a sötét, nappal a világos felét mutatja. – Vincenzo tényleg egészen jól eltalálta, hogy éppen mit is akart EunKyung is fejtegetni, magához képest kicsit sem megszokott filozofálgatás útján.

– A levegő aztán tényleg nem csinál semmit. Van, néha úgy dönt, hogy fújdogál, mikor pedig már nem bír magával, olykor akkora erővel szánt végig az utcákon, hogy viszi magával a könnyed embereket.

– Ahogy érzem, mindketten tudjuk, milyen az élet. Kegyetlen, és kicsit sem fer – jegyezte meg a férfi irányába sem nézve EunKyung.

Ezután újból némaságba burkolóztak, egyikőjük sem szólt, egyedül halk lélegzet vételeiket lehetett hallani.

EunKyung ahogy nézte ezt a hármast, ahogy egyre inkább merült el gondolatai világában, úgy sikerült arra a döntésre jutnia, hogy jobb, ha megszabadul a fojtogató mondatfoszlányoktól, melyek átvették az uralmat agyának katyvaszában.

– Tudod... Soha nem akartam ilyen életet élni. De az ember ellensége, egyben segédeszköze a pénz. Szükségem van rá, meg kell szereznem, mielőtt nyugodt életet élhetek. – Megnyílt Vincenzonak. Már megint. De ez alkalommal, ahogy az előzőnél sem – egyáltalán nem bánta, hogy így tett, mert legalább kiadta magából. Úgy érezte, hogy a férfival bármit megbeszélhet. Ha nem is lett volna így, akkor mókás vitává fajult volna, aminek a végeredménye talán egy újabb gombóc fagylalt lehetett volna.

– Szerinted én ezt a Sorsot választottam volna magamnak? Dehogy – mondta némi haraggal hangjában Vincenzo.

– Sors... Mindig azzal jössz, és állítod, hogy létezik. Ha létezik... Sors – fordult az ég felé, hisz nem tudta, merre kéne keresnie –, ha létezel, nem akarod megkönnyíteni egy kicsit az életem? Hm?

– Felesleges próbálkozni. – Vincenzo átvetette EunKyung közelebbi karját a válla mögött, majd a távolabb eső vállán dobta át. – Nem fog így tenni, már ha egyáltalán hallja.

– Akkor mi értelme, hogy van?! Nem hallgat meg, csak eldönti, mit kellene kezdenem magammal!

– Látod, erre még én sem tudom a választ.

Már megint a csend telepedett rájuk, ami nem volt se kínos, se hideg, inkább mintha mindketten egymás szavain merengtek volna.

EunKyung figyelte, ahogy a Nap egyre lejjebb úszik az égen, készen, hogy lebukjon a víz mentén, és fényt adjon a Föld másik részének. Nem irigyelte a Földet, hogy folyton ugyanabban a sebesességben kellett megtennie ugyanazt a kört, eközben pedig haladjon a pályáján, maradjon a kiszabott útján évezredeken át.

– Mi lenne, ha megnéznénk, milyen a víz? – kérdezte Vincenzo, ahogy elhúzta a karját EunKyung mögül.

– Nem is tudom – gondolkozott el a dolgon EunKyung. Nem hiányzott most neki, hogy vizes legyen, de már úgyis befejezte a fagylaltját, és úgy tűnt, Vincenzo is, aki időközben felállt mellőle, és nyújtotta a kezét neki, hogy majd felsegítse őt a homokról. Végül megragadta a felé nyújtotta kezet, bár eleinte nem akarta. Megrázta a fejét, hogy most már úgyis mindegy, majd kibújtatta mindkét lábát a magassarkúból.