Csillagösvény [szünetel]

7.

Sokáig ülünk még Virvával az ebédlőben, mivel egyikünknek sincs órája. A lány egy darabig a könyvemet figyeli, nézi a rövidke üzenetet, amit írtam neki, nézi az aláírásomat, és amikor már éppen elővenném a laptopomat, hogy folytassam a regényem írását, mosolyogva összecsukja a könyvet, visszasüllyeszti a táskájába, majd felém fordul.

– Légy szíves, rajzolj nekem egy fát!

– Az nem úgy van, hogy légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt? – mormolom A kis hercegre célozva, mire Virva elmosolyodik, megcsóválja a fejét, aztán az egyik raszta tincséhez nyúl, és a rajta lévő gyönggyel kezd játszadozni.

– De, ha én volnék a kis herceg, úgy lenne. Te pedig a megszelídítésre váró róka lennél, akiért felelős leszek, amint elkezd bízni bennem. De nem, én azt szeretném, ha egy fát rajzolnál nekem. Persze csak akkor, ha nem gond. Tudod, ez egyfajta pszichológiai teszt, elég sokat meg tudok mondani rólad abból, hogy milyen fát rajzolsz. Éppen ezért megértem, ha nem szeretnél fát rajzolni, valószínűleg nem szeretnéd, ha így ismernélek meg, és lehet, hogy bizonyos dolgokban tévednék is a rajz alapján, de szerintem szórakoztató. Szívesen mondanám, hogy én is rajzolok neked egy fát, de mivel én tudom, milyen szempontok alapján kell elemezni, csalás lenne. Esetleg Lumit vagy Aurorát megkérhetem később, és elemezhetjük együtt, de... Mit csinálsz? – hallgat el.

– Papírt veszek elő. Valamire rajzolnom kell – motyogom a táskámban kutatva. Előveszem a nálam lévő füzetek egyikét, kitépek belőle egy lapot, majd a füzetet visszateszem a táskámba, és előveszek egy tollat. A fám nagyjából a fektetett lap felét foglalja el, göröngyös talajon áll, gyökereket nem rajzolok neki, és mivel valamiért egy fűzfa jelenik meg lelki szemeim előtt, igyekszem azt rajzolni. Virva csendesen figyeli, ahogy először vastagabb, majd vékonyabb ágakat rajzolok, nézi, ahogy lefelé csüngő keskeny gallyakkal egészítem ki a rajzot, amiken levelek kapnak helyet. Amikor úgy ítélem meg, hogy elkészültem, leteszem a tollat, és elé tolom a papírt.

Egy darabig a szája belső oldalát rágcsálja, majd a szájába vesz egy hajtincset, és a rajta lévő gyöngyöt rágja, miközben tanulmányozza a rajzomat, majd sóhajtva felém fordul, a tekintetében aggodalmat vélek felfedezni.

– Nem volt valami szuper életed, igaz? – suttogja. Nem tudom, hogy feleljek erre a kérdésre, így csak megvonom a vállam, ő pedig még hangosabban sóhajt, majd kicsit közelebb húzza hozzám a székét, és kettőnk közé csúsztatja a lapot. – Nézd csak! A fa mérete arról árulkodik, van-e önbizalmad. Ha a fa betölti az egész lapot, akkor van, de még mennyi, viszont minél kisebb, annál kevesebb önbizalommal rendelkezel. A te fád alig tölti ki a lap felét, ez önbizalomhiányra utal, és a lefelé csüngő ágak szomorúságot árasztanak. A tény, hogy ez egy fűzfa, még inkább megerősíti ezt, a fűz ugyanis a depresszióra való hajlamot fejezi ki, és jelzi a múlt kínzó emlékeit és rossz tapasztalatait. A vonalak viszont nagyrészt határozottak, ami jó, ez azt jelzi, hogy te is határozott személyiség vagy, viszont a reszketeg vonalak, amikkel az ágakat és a leveleket rajzoltad, arra utalnak, hogy kicsit bizonytalan vagy a céljaiddal kapcsolatban. Furcsa kettősség lehet ez benned, szívesen betekintenék az agyadba, hogy megismerjem az ezzel kapcsolatos gondolataidat – mosolyog rám, majd újra visszafordul a laphoz, és tovább szemléli a fát. – A fa elhelyezkedése sem mindegy. Figyelj csak! – Virva felveszi a papírt az asztalról, majd félbehajtja, először hosszában, aztán széltében, és utána visszateszi az asztalra. – Kevés ember van, aki pontosan középre rajzolná a fát, és nálad is megfigyelhető egy kis eltolódás. Inkább balra és fent van a fűzfád, ez gátlásosságra, óvatosságra utal, bár hogy őszinte legyek, ez nem igazán lep meg. A fád kicsit balra dől, ez azt jelenti, hogy anyukád nagyobb hatással volt az életedre, mint apukád, de ez nem volt jó hatás.