Csillagösvény [szünetel]

2.

– Mondtam én, hogy komplexebb annál, amire a legtöbben gondolnak – ül le Virva a velem szemben lévő székre az egyetem étkezőjében. Nem zavartatja magát, nem is gondol arra, hogy esetleg nem örülök a társaságának, egyszerűen leül és egy ilyen mondattal kezd beszélgetésbe.

– Tessék? – kérdezem összevont szemöldökkel. Mi komplexebb annál, mint gondolják? Miről van szó? Reggel nyolc van, az sem tudom, melyik univerzumban vagyok, azt meg pláne nem, hogy ez a valószínűleg mindig vidám lány miről beszél. Különben is, mitől ilyen fitt kora reggel?

Ahelyett, hogy kifejtené, mire gondol, egyszerűen lerak egy könyvet az asztalra. Elég csak egy pillantást vetnem rá ahhoz, hogy az egész testemet átjárja a pánik. Tudom, én javasoltam neki, hogy olvassa el, ha meg szeretné tudni, miről szól, de nem számítottam arra, hogy tényleg megteszi. Ettől valahogy csupasznak érzem a lelkem, olyan, mintha kiismert volna. Sokkal egyszerűbb volt, amíg úgy hittem, a könyvemet csak olyan emberek olvassák, akik nem ismernek engem. Akiknek esélyük sincs megismerni. Az viszont, hogy Virva olvassa, furcsán ijesztő.

– Még nem jutottam el a végéig – szólal meg, mintha nem lenne egyértelmű. Egy könyvjelző van nagyjából a könyv közepénél. – Tegnap beugrottam egy könyvesboltba, és megvettem. Érdekes történet, tetszik az alapötlet, a karaktereid is szimpatikusak, bár egyelőre nem igazán értem, miért barátkoznak egymással. Csak annyi világos, hogy Ilmari és Niko mindig barátok voltak, és Ilmari bármit megtenne Nikóért. Gondolom, a későbbiekben kiderül, mi a helyzet velük, mert olyan szépen felépítetted a történetet, hogy biztos nem a legfontosabb dolgok egyikét hagyod ki belőle, de egyelőre fúrja az oldalamat a kíváncsiság – hadarja, mire elmosolyodom. Talán kicsit büszkének tűnhetek, mert Virva szeme felcsillan. – Ó! Értem már, ez volt a cél. Szándékosan hagyod megválaszolatlanul a kérdéseket, hogy minél nagyobb legyen az olvasóid kíváncsisága. Jó taktika, ha az, amire kíváncsiak, nagyot üt. Nem félsz, hogy nem üt akkorát, mint kéne, és végül csalódottak lesznek majd?

– Nem – vonom meg a vállam. Tisztában vagyok azzal, hogy amiről Virva beszél, nem üt nagyot, de azt is tudom, hogy az, ami a történet végén kiderül, minden mást elfeledtet az olvasókkal.

– Magabiztos vagy – könyököl az asztalra. Kék szemében kihívást vélek felfedezni. – Ez tetszik. Mi lenne, ha fogadnánk?

– Fogadnánk?

– Igen. Még ma be fogom fejezni a könyvet, úgyis lesz majd egy lyukasórám, amiben tudok olvasni. Ha csalódott leszek, amikor kiderül, miért is barátok a karaktereid, eljössz velem valahova! Ha nem leszek csalódott, akkor én megyek el veled valahova – kacsint rám, mire felsóhajtok. Akárhogy is nézem, ugyanaz az eredmény. Elmegyünk együtt valahova.

– Miért éri ez meg nekem?

– Eltölthetsz velem néhány órát – mosolyodik el. – Akár hiszed, akár nem, lenyűgöző személyiségem van! Valósággal elbűvölő tudok lenni, ha szeretnék. Ki tudja, talán valami, amiről mesélni fogok, annyira megmozgatja a fantáziádat, hogy regényt írsz belőle.

– Rendben.

– Hogy mondtad? – kérdez vissza azonnal.

– Rendben. De én döntöm el, mikor.

– Oké – bólint, majd elmosolyodik. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar beleegyezel. Fel voltam készülve arra, hogy nemet mondasz, és már egy komplett beszédet agyaltam ki, amivel meggyőzhetlek, de úgy látszik, ezt már nem mondhatom el. – Lebiggyeszti az ajkát, mintha azt hinné, ettől megenyhülök és felajánlom, nyugodtan mondja el, amit szeretett volna, de nem teszem. Nem szeretném végighallgatni, mivel győzött volna meg, és Virva egyébként sem tűnik olyan embernek, aki beleegyezésre várna, hogy beszélhessen. – Jól van, akkor nem mondom el. De nem tudod, mit hagysz ki!