Csillagösvény [szünetel]

9.

Virvával a tópartra leterített pokrócon ülünk egy magunkra tekert takaróval. Amint leültünk, annyira közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott, és azóta esze ágában sincs megmozdulni. A csillagokat figyeli, halkan dúdolgat, és most meglepően nyugodt. Nem mocorog összevissza, mint általában, olyan, mintha teljesen beleveszett volna a pillanatba. Valószínűleg érzékeli, hogy őt nézem, mert egy picit felém fordítja a fejét, és a már jól megszokott, kedves mosolyával rám mosolyog. A tekintetem egyből az ajkára siklik, akaratlanul is elmerengek rajta. Vajon akkor is így mosolygott, amikor a csókunk közben éreztem, hogy megrándult a szája csücske? Vagy az egy egészen másfajta mosoly volt, olyan, amilyet még sosem láttam tőle, és talán soha nem is fogok?

– Mi jár a fejedben? – kérdezi halkan, és megkísérli a lehetetlent azzal, hogy még közelebb próbál húzódni hozzám. Mintha lenne köztünk akár csak egy milliméter hely.

– A csók – motyogom. – Ahogy elmosolyodtál közben. Neked?

– Nem fogsz örülni a válasznak – fintorodik el, majd újra felpillant a csillagokra. – Azon gondolkoztam, milyen mese születne abból, ha összeengednénk néhány nagydumás karaktert. Mondjuk Olafot, Kodát, Sidet, Mushut, Szamarat, és a Vaiana rákját, akinek nem jut eszembe a neve.

– Tamatoa – mormolom. – Tudod, mi lenne ennél is érdekesebb?

– Nem. Mi?

– Ha téged is közéjük raknánk – vigyorgok rá.

Virva felkuncog, mocorog egy kicsit, aminek következtében a takaró lecsúszik rólunk. Egy pillanatra megcsap az éjszakai hideg, de aztán Virva visszarántja ránk a takarót, bebugyolál minket, és ha már amúgy is helyezkedik, összekulcsolja az ujjainkat a takaró rejtekében, és a vállamra hajtja a fejét. Érzem, ahogy a szívem hevesebben kezd kalapálni, a hűvös idő ellenére forróság önti el a testemet, képtelen vagyok a lány felé fordulni. Az orromat megcsapja a samponja kellemes, édeskés illata, és tudom, ha felé fordítanám a fejem, utána képtelen lennék elfordulni, így inkább az égboltot figyelem, és igyekszem nem foglalkozni azzal, mennyire zavarba ejtő, mégis furcsán természetes ez a helyzet.

– Elismerem, tényleg érdekes lenne, ha én is köztük lennék, bár szerintem én lennék közülük a legkezelhetőbb. Oké, hogy szeretek beszélni, de jó hallgatóságnak tartom magam, ami ezeknek a karaktereknek a nagy részéről nem mondható el. Tamatoa csak magáról beszél, és nem érdekli senki más. Koda egy hiperaktív kölyök, akinek véges a figyelme, szóval csak meghatározott ideig tud csendben lenni, és odafigyelni másokra. Sid észre sem veszi, ha az állandó locsogásával bosszant másokat, de azt elismerem, hogy barátnak egész jó, mert nem annyira énközpontú, és odafigyel másokra. Olaf ebből a szempontból szerintem egy kicsit hasonlít Sidre, ő is szívesen beszél, és vannak nagyon gyermeki vonásai, nem tud túl sokat a világról, de ő sem önző, törődik azokkal, akik fontosak számára. Szamárral őt egyébként nem szívesen engedném össze, mert ő túlságosan is szókimondó, valószínűleg nagyon hamar elmondaná Olafnak, hogy ne álmodozzon a nyárról, mert amint beköszönt a jó idő, ő bizony el fog olvadni. Mushu pedig valószínűleg elátkozná az összes többi karaktert és a családjukat, amivel durván megbántaná a rákot, és hajtóvadászat indulna ellene. Meg persze dicsekedne állandóan, amivel szintén kivívná Tamatoa ellenszenvét, mert nem úgy van az, hogy rajta kívül más is dicsekedjen.

– Ez egy egész konkrét összefoglaló volt. Sokat gondolkoztál már ezen?

– Meglepődnél, ha tudnád, mennyit gondolok arra, hogy milyen lenne, ha összeengednénk néhány mesekaraktert – nevet fel. – Szívesen megnéznék egy beszélgetést olyanok között is, akik másfajta világokból érkeztek, és teljesen máshogy állnak hozzá például a szerelemhez. Mondjuk Hófehérke, Mulan és Merida beszélgetése érdekes lenne. Hófehérke még csak nem is ismeri a herceget, amikor hozzámegy. Mulan megismeri Shangot, és van ideje beleszeretni. Merida pedig köszöni szépen, elvan egyedül. Érdekes lenne, ha ők ütköztetnék a véleményüket.